Quantcast
Channel: Doufukuai
Viewing all 255 articles
Browse latest View live

Tōyama Mitsuru és a Sötét Óceán Társasága

0
0
Korábbi bejegyzésekben szó esett már a kinai titkos társaságokról, par exemple a Zöld Bandáról vagy éppen a Kis Kardok Társaságáról, ezúttal pedig egy kortárs japán ultranacionalista szervezetre, a Gen'yōshára, illetve annak alapitójára, Tōyama Mitsurura fogunk bővebben kitérni. 
Tōyama és a haverok
Az eredetileg Kōyōshaként (向陽社)működő szervezet Hiraoka Kotarō (平岡浩太郎, 1851–1906) ex-szamuráj, többek között mandzsúriai érdekeltséggel rendelkező bányatulajdonos, valamint Tōyama Mitsuru (頭山 満, 1855 -1944) egy szintén korábbi szamuráj az egykori fukuokai hanban (藩, az Edo és Meiji-kori nagybirtok) összefogásának eredményeként alakult meg. Mitsuru a korábbi, feudális japán rendszer visszatéréséért, illetve a szamuráj társadalom kiváltságianak újbóli beiktatásáért tevékenykedett, melyek elsősorban a Kyūshū szigetén történt, Meiji-kormány ellenes különböző szamuráj-felkelésekben manifesztálódtak. 

A Satsuma-lázadás (西南戦争) leverését követően - mely az egyik utolsó nagy szabású szamuráj-lázadás volt az újonnan alakult Meiji-kormánnyal szemben, ám az 1877. január 29-én kezdett akciót ugyanazon év szeptember 24-re elfolytották a kormány-erők (ezen még Tom Cruise sem tudott segiteni) - a Kōyōsha tagjai mintegy politikai paradigma-váltással inkább csatlakoztak a Jiyū Minken Undō (自由民権運動), vagyis a polgári jogi mozgalomhoz, és a nemzeti parlament megteremtését támogatták. 

1881-ben aztán újfent fordult a kocka: a Kōyōsha immáron nevet változtatva Gen'yōsha (玄洋社), azaz Sötét/Fekete Óceán Társaságaként megalakulva előfutárként szolgált a későbbi japán titkos társaságoknak, patrióta vagy éppen szélsőségesen nacionalista csoportosulásoknak. Új, meglehetősen homályos céljai közt szerepelt a császár tisztelete (皇室の敬戴), a birodalom iránti elkötelezettség avagy patriotizmus (本国の愛重) vagy a nép jogainak védelme (人民権利の固守). E szép eszmék ernyeje alatt azonban egy sokkal pragmatikusabb aspiráció lebegett. 
Tōyama a Fekete Sárkányokkal
Valójában ugyanis a Gen'yōsha Tōyamával az élen, kitaszitott ex-szamurájokkal karöltve az éppen szárnyait bontogató japán militarizmus támogatásával a kor szélségesen nacionalista eszméit meglovagolván sokkal nagyobb szabású terv megvalósitásán dolgozott, mégpedig Ázsia meghóditásán (s közben nem mellesleg tekintélyelvű hatalomgyakorlás megvalósitásán a hátországban). A Sötét Óceán elnevezés ehhez kapcsolódóan a Korea és Japán között található Genkai-tengerből ered (玄界灘), amiben a Korea irányába utaló hatalmi expanzió kifejezésre rejlik. 
Ázsia meghóditását pedig nem éppen soft-power módszerek alkalmazásával képzelték el, mi több rövidesen egy tulajdonképpeni terrorszervezetté alakult át a társaság. Részint továbbra is magába fogadta a korábbi ex-szamurájokat, részint viszont a szervezett bűnözéshez köthető figurákat is egyre inkább vonzani kezdte a szervezet, mely számos tevékenysége mellett liberális politikusok ellen előszerettel hajott végre gyilkosmerényleteket. Tōyama nem pusztán vizionálta, de kis túlzással egykezűleg formálta valósággá azt a nacionalista csoportosulást, mely a kortárs japán politikai élet meghatározó paramilitáris erejévé, illetve társadalmi mozgalmává nőtt. Hol terror, hol zsarolás, hol gyilkosságok útján, a Sötét Óceán Társasága nagyon hatékonyan keverte a lapokat a legfelsőbb japán politikai körökben, és nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Japán háborúba keveredjen kelet-ázsiai szomszédjaival, majd késúbb az Egyesült Államokkal is. (Ergo a rizs országával).

Tōyama Mitsuru követői az aktuális követelményeknek megfelelően hol felkorbácsolták, hol csititották Japán politikai nyugtalanságát, mind az egyes politikai körök, mind a szavazópolgárok bizalmába kerültek, s ha kellett eltiportak bárkit, aki vezetőeik szemében megérett az eltiprásra. 
Ōkuma Shigenobu

Ennek egyik hiresebb esete, mikor 1899-ben az akkori külügyminisztert, Ōkuma Shigenobut (大隈 重信) próbálták meg likvidálni a politikai életből (is) - ami sikerült is. Ōkuma külügyminiszterként a Japán és nyugati hatalmak közti egyenlőtlen szerződések újratárgyalását kapta, a közvélemény szemében azonban túlzottan megengedő volt a nyugatiakkal, legjobb volt hát fölrobbantani - a merényletet súlyos sérülésekkel bár, de túlélte. Ugyanakkor ezt követően Ōkuma visszavonult a politikától. Számtalan emberrel lehetne még bőviteni a Sötét Óceán Társaság áldozatait, a kor ismertebb liberális politikusai közül Itagaki Taisukét (板垣 退助) megkéselték (ő túlélte), mig a Meiji-restauráció (ami valójában nem is volt restauráció), azaz a modern Japán állam egyik megteremtőjének számitó Ōkubo Toshimichi (大久保 利通) halála szintúgy nevükhöz köthető.

1892-ben a japán politikában egy új jelenség ütötte fej a fejét, mégpedig a választási rendszer hatályba lépése. Ennek kapcsán Tōyama és kompániája nagy nagy örömmel szemlélhette az alvilági elemek és a szélsőjobboldali politikai erők egymásba borulását. A társaság lepaktálva a Meiji-kormány konzervativ tagjai megkezdte saját erőszakos kampányát. Attól tartván, hogy talán a társaság ereje nem lesz elegendő, Tōyama a kumamotói bandák vezérét illetve annak embereit hivta segitségül, aki háromszáz emberét küldte Fukuokába erősitésként. Ez az egyesitett csoportosulás még kiegészült a helyi rendőrséggel - utóbbiak egyenesen az akkori belügyminiszter utasitására csatlakoztak Tōyamáékhoz - hogy szisztematikusan leamortizálják a politikai ellenzéket. Az eredmény ennek értelmében a japán történelem egyik legvéresebb választása lett, köztük halottakkal és számtalan sebesülttel: a Sötét Óceán Társasága minden lehetséges erővel igyekezett csirájában elfolytani a fukuokai demokratikus illetve liberális politikai csoportosulásokat.

A Gen'yōsha tagjai gyakorta szolgáltak kormánytagok testőreiként, vagy éppen helyi politikai erők akaratát érvényesitő verőlegényekként, de voltak köztük teljesen hétköznapi szakmunkások, úgymint asztalosok vagy kőművesek. Az alvilági társadalmi spektrum megkülönböztetetett tagjainak vélték magukat, klasszis gengsztereknek akik Tōyama szuperpatriotista politikai ideológiájának védőszárnya alatt össze nem mérhetőek a pitiáner szerencsejátékosokkal (bakuto, 博徒) vagy a közönséges szélhámosokkal (tekiya, 的屋).

A Gen'yōsha nem pusztán a japán belpolitikára fejtette ki hatását, ám az ország külpolitikájára is formáló erővel birt. A szervezet ügynökeit ugyanis mind Kinába, Mandzsúriába, Koreába kémmissziókra küldték, akiknek szerteágazó tevékenységi köréhez tartozott többek között a helyi ultranacionalista egységek létrehozása illetve kiképzése is. E képzett Gen'yōsha ügynökök harcművészetekben, idegen nyelvekben illetve kémkedési technikában való jártasságával egy nagyon kifinomult japán kémhálózatot hoztak létre a második világháborút megelőzően. 

A Gen'yōsha külföldi ellenségei között szerepeltek a különböző kinai titkos társaságok is egyben, melyek közül néhány valóban erős Japán-ellenes nézeteket vallott. Mindazonáltal e kinai titkos társaságoknak és a Gen'yōshának volt egy közös célja, mégpedig: a Qing-dinasztia megdöntése

Még 1881-ben Tōyama közel száz embert küldött Kinába, hogy épüljenek be a kinai titkos társaságokba, valamint információkat gyűjtsenek tevékenységükről. Az egyik első, a kinai titkos társaságok működéséről illetve történetéről szóló átfogóbb mű Hiroya Amane nevéhez fűzhető, aki a Gen'yōsha Hangzhoui bázisának létrehozásában vállalt tevékeny szerepet . A Gen'yōsha nem pusztán fegyverekkel és egyéb ellátmányokkal segitette az egyes kinai titkos társaságokat, de a Qing-dinasztia által lelepzett vezetőeiknek is menedéket kivánt Japánban. Az ismertebb arcok közül Tōyama hathatós támogatásban részesitette Sun Yat-sent (孫逸仙), olyannyira, hogy mikor az 1911-es, a császári dinasztiát megdöntő Xinhai-forralom (辛亥革命) megkeződött, Tōyama Kinába utazott, hogy személyesen felügyelje a Gen'yōsha helyi tevékenységeit, illetve hogy segitségére legyen Sun Yat-sennek. Később majd ugyancsak a japán érdekek jegyében került többek között Jiang Jieshi, vagyis Csang Kai-sek Tōyama kegyeltjei közé.
Tōyama spanjával, Jiang Jieshivel (aka Csang Kaj-sek)
Mindezek mellett a Gen'yōsha bordélyházak egész hálózatát épitette ki Kinában, melyet később Délkelet-Ázsiára is kiterjesztettek. A kuplerájok egyrészről találkozóhelyet biztositottak a tagok számára, továbbá információgyűjtés szempontjából is fontos létesitménynek bizonyultak. Azon túl, hogy egyrészről nyereséges vállalkozásként üzemeltették a bordélyházakat, a kuncsaftokról számos olyan dolgokat tudhattak meg a kémkedésre kiképezett prostituáltakútján, amivel később zsarolhatták őket. (Sapporóban kiképző iskolát is alapitottak kémnők számára). 
Kinán kivül a Gen'yōsha Koreában is működött, példának okáért ők szerveztek egy különitményt Korea topográfiai térképek titokban való készítése a jövőbeli japán invázió előkészitésének érdekében. Sőt mi több, magát a casus bellit is a társaság szolgálta fel Japán számára. Tōyamát ugyanis az akkori japán hadügyminiszter egy titkos küldetéssel bizta meg, mégpedig a Koreával való háború kirobbantásával, hogy ez a bizonyos invázió megkezdődhessen.

Ennek első lépcsőjében a Sötét Óceán Társasága támogatásában részesitette a Donghak paraszt-felkelést 1894-ben, tudván hogy a felkelés nagy valószinűséggel a Japánnal való háborúba sodorja majd Kinát (a XIX. századi Korea társadalmi-gazdasági elégedetlenségéből fakadóan számos felkelésre került sor, a Donghak már a sokadik volt a század során, a koreai kormány pedig a Qing-dinasztiától kért segitséget a felkelés leverésére. A Qing kormányzat 2700 katonát küldött a japán kormány értesitésre nélkül. Mivel a Qing-dinasztia és a Meiji kormány által kötött 1885-ös Tianjini konvenció leszögezte, hogy egyik fél sem küld katonai erőket Koreába a másik értesitése nélkül, Kina megszegte az egyezményt. Japán erre várva háborút indott - ez lett az első kinai-japán háború). Egyébiránt a Min királynő elleni merénylet, majd testének petróleummal való leöntése és feljgyújtása szintén egy speciálisan kiképzett Gen'yōsha különitmény kezéhez tapad, akik a koreai császári palotába infiltrálódva meggyilkolták a királynőt.  A Koreában Eulmi incidensként (乙未事變) ismert gyilkosság a Gen'yōsha forgatókönyvének megfelelően mintegy a megszállás felvezető események szolgált: a japánok maradtak is vagy ötven évig. Korea gyarmatositásával a két ország közötti Sötét Óceánt magába foglaló expanzió realitássá vált. 
Min királyné története szomorú véget ért

A Gen'yōsha számtalan hasonszőrű csoportosulás megalakulását eredményezte nem csak Japán, de Kelet-Ázsia szerte. Ezek közül az egyik legismertebb talán a Kokuryūkai (黒竜会), vagyis a Fekete Sárkány Társaság volt, melyet Tōyama jobbkeze, Ryōhei Uchida (内田 良平) alapitott 1901-ben. E titkos társaság nevében is benne rejlett az expanziós szándék, ez esetben az Amur, kinaiul a Fekete Sárkány-folyó (黑龍江) irányába való terjeszkedés, mely folyam Mandzsúria és Oroszország természetes határvonalát képzi. A Fekete Sárkány Társaság ambiciói nem pusztán Mandzsúria, de egész Ázsia feletti komplett hatalomátvételig feszültek. A Fekete Sárkányok az ún. hakkō ichiu (八紘一宇) "a világ nyolc sarka egy fedél alatt", ergo a világ egy fedél alatti politikai fantazmagória létrehozásában hittek, melynek szimbolikájában a "tető" alatt a japán császárt értették. A Fekete Sárkány Társasága a Gen'yōsha szellemét és céljait átvéve Tōyama dirigálása alatt - miután Japán háborúba sodródott Oroszországgal - profiljukat nem meghazudtolva ellenséges területeken is politikai gyilkosságokat hajtott végre, - és akárcsak a Sötét Óceán Társaság ügynökei Koreában - azon dolgoztak, hogy előkészitsék a körülmények az újabb japán invázióra.
Ryōhei Uchida
Noha a szélsőjobb politikai körök mint láthattuk a szinfalak mögött gyakorta a Gen'yōsha segitségére támaszkodott, a japán birodalmi hadsereg kezdetben teljesen ignorálta a Sötét Óceán Társaságát, ám az első kinai-japán háborúban (1894-1895), majd az orosz-japán háborúban (1904-1905) mind a birodalmi hadsereg illetve a birodalmi haditengerészet számára igencsak hasznosnak bizonyult a Gen'yōsha kiterjedt kém-, illetve terrorhálózata Kelet-Ázsiában, amivel a társaság különleges alakulatai (Tokubetsu Inmutai, 特別任務隊) az ellenséges vonalak mögötti szobatázs-akciókat is megszervezhettek.

Visszakanyarodva a hátországhoz, az 1920-as évekbeli ún. Taishō-éra (大正時代) alatt a japán liberalizmus csimborasszója volt. S jóllehet a politikai légkört továbbra is gyilkosságok, rendőri elnyomás, valamint az egyre erősödő militazmus mérgezte, az ország gazdasági fejlődése töretlenül folytatódott. Bevezették az általános szavazójogot, egyre nagyobb számú szakszervezet jelent meg, s a gazdasági növekedésből adódóan megteremtődött a társadalmi középosztály. Tōyama azonban nem tűnt el, ellenben továbbra is aktiv kapcsolatokat ápolt vezető japán politikusokkal, sőt még a császári családtól is anyagi támogatásban részesült, ezzel párhuzamosan pedig egyre szélesedett a Gen'yōsha, és az ahhoz kapcsolódó vagy amellett párhuzamosan működő szervezetek köre.

A felszinen nyilt lapok között politikai párttá alakulva létrehozták a Nagy Japán Termelői Pártot - Dai Nippon Seisantō (大日本生産党), hogy a szakszervezetekben erősődő szocialista eszmék ellen küzdjenek. 
Takejiro Tokunami
Az ultranacionalista bábmester következő nagy dobása a szinfalak mögött pediglen a Nagy Japán Nemzeti Esszencia Társaságának, vagyis a Dai Nippon Kokusui-kai (大日本国粋会) megalakitása volt, mely szervezet mintegy 60,000 főt számlálva foglalt magába bűnözőket, munkásokat és szélsőséges nacionalistákat is. Mindebben készséges segitséget nyújtott neki az akkori japán belügyminiszter, Takejiro Tokunami (床次竹二郎). 

A Dai Nippon Kokusui-kai a közel negyven éve alapitott Gen'yōsha által lefektett sineken sineken haladva mondvacsinált ideológiáját illetően a császár végtelen szeretetét és az ősi japán értékek megőrzésére volt hivatott, a valóságban pedig afféle paramilitáris erőként alkalmazták az ultranacionalista politikai mozgalom különböző akcióban, úgymint tüntetések és tömegmozgalmak elfolytására. Tokunami belügyminiszter saját maga vezette a szervezet Tōyama főtanácsadása mellett hasonló szerepet töltött be, mint a kortárs fasiszta mozgalomban Mussolini rohamosztagosai, a fekete ingesek. 

A Kokosui-kait nem pusztán a belügyminisztérium, de a rendőrség és egyes magas rangú katonai tisztek is támogatásukban részesitették. Az erőt a sztrájkok elnyomásán túl Tōyama és haverjainak fekete listájára került elemek kiiktatására is bevetették. Az egyik legismertebb akciójukra 1920-ban került sor, mikor a yawatai vasművek mintegy 28,000 sztájkoló munkását támadták meg, hogy a rendőrség, zsandárok, tűzoltók s egyéb alakulatok kollektiv összefogásával véget vetett a demonstrációnak. A Kokusui-kai nem sokkal később a Seiyūkai (政友会), a kor egyik legmeghatározóbb politikai párjának fél-katonai szervévé vált. 

Láthatjuk tehát hogy a későbbi éveiben a Gen'yōshából kinőve a Tōyama vezette csoportosulások csápjai már meglehetősen messzire értek. Az 1930-as években a korszellemet követve a jobboldali politikai csoportosulások egyre inkább megerősödtek, s a harmincas évektől a háború végéig a japán rendőri feljegyzések hivatalosan mindössze csak 29 (szélső)jobboldai csoportosulásokhoz köthető incidenst követtek el, számok értelem szerűen sokkal többre tehető. Noha e néhány hivatalosan feljegyzett eset közül elég súlyos akciók is voltak, úgymint katonai államcsiny-kisérletek és politikai gyilkosságok, ami utóbbiban két japán miniszterelnök is életet vesztette - erről ebben a blogban olvashatunk bővebben. 
Konoe Fumimaro miniszterlnök kormányzása alatt lépett be Japán a második világháborúba
Ahogy a demokrácia szinte kipusztulni látszott 1930-sas évektől kezdve, az idősödő Tōyama csillaga legmasabb pontjára ért. Az immáron széles körökben nagy megbecsülésnek, tetemes vagyonnak és politikai befolyásnak örvendő manipulátor császári vacsorák és a már tárgyalt szélsőjobb társaságok rendszeres vendége volt. Szimbolikusan reprezentálta Tōyama hatalmát, hogy ő mutatta be a japán népnek az új miniszterelnököt, Konoe herceget (Konoe Fumimaro, 近衛 文麿) közel húszezer ember előtt 1937-ben. Tōyama támogatóinak illetve szövetségeinek legfelsőbb hatalomba kerülésével kiteljesedett az az időszak Japánban, amire egyesek csak mint a "sötét völgyre" - kuroi tanima (暗い谷間) hivatkoznak 1931-1945 között. Mindeközben a nácik átvették a hatalmat Németországban, a fasiszták Olaszországban, Japánban pedig szintén eluralkodott a militarizmus. Japán háborúba lépett Kinával, majd az Egyesült Államokkal. Tōyama ultrancionalista vágyálmai beteljesülni látszottak. 

Ám Tōyama Mitsuru - az "árnyék sógun", a "kémmester", a "főnökök főnöke" - ahogy többek között hivatkoztak rá élete során -  végül 1944-ben 89 éves korában elhunyt, még mielőtt láthatta volna, hogy az olybá szerett Japánja elfogla Ázsia és Csendes-óceáni térség jelentős hányadát.  1945 augusztusában az ameriak azonban atomcsapást mértek az országra, a szovjetek bevonultak és átvették az irányitás Mandzsúria felett, Japán pedig nem sokra rá végül lettette a fegyvert. A második világháborút követően amerikai megszálláló hatóság számolta fel hivatalosan a Sötét Óceán Társaságát 1946-ban. Mindazonáltal Tōyama szellemi örökségenek továbbvitelére számos későbbi szervezet jelentkezett. A Sötét Óceán Társasága képezte a közös alapot a második világháborút követően a szélsőjobbos politikusok és a yakuzák, illetve a szervezett bűnözők egymásra találásának is. De az már egy másik bejegyzés tárgya. 

Kapcsolódó bejegyzések:

A 731-es alakulat - bevezetés a japán háborús bűnök legsötétebb bugyraiba 

Gyilkosságok a Tokyo Ekinél - sötét múlt mementói a város szivében 

Korea története sorozat vol. 3 - e bejegyzéshez kapcsoló intervallumot tárgyalva 

Konfuciánus gengszterek - a Yakuza története 

A Zöld Banda története Shanghaiból - a város egyik legismertebb bűnszervezetének története

A Kis Kardok Társasága - Qing-dinasztia ellenes kortárs titkos társaság 

Fekete beszéd - a korabeli kinai titkos társaságok argója 

Shimoda

0
0
Az 1850-es években Japán még mindig izmoskodott hogy nem kér a külvilágból, aztán Matthew Perry s ama fekete hajóinak noszogatására megnyitották Shimoda kikötőjét. Majd Yokohamát is, és Shimodát pedig bezárták.
Ennyi háttérsztori talán elég is lesz, mi több nem érdemes azon búslakodni, hogy mi történt Bakumatsu (幕末) korszak alatt, hiszen Shimoda a mai napig egy közkedvelt tengerparti nyaralóövezet.
A salaryman számára a tōkyō-i nyár a 18 szintes buddhista pokol 19. szintje. Öltöny-nyakkendőben rohangálni a perzselő napon összeaszalódott emberszőlők szarkofágjában szégyenletesen szar. 
A Yamanote vagonjaiban Guernica-üzemmódban transzportálódván vizet vizonáltam. Nagyon sok vizet, amiben úgy úszhatok, mint egy delfin. 
Szóval efféle gondolatsorok közepette keveredtünk el végül Shimodába, ahol végre delfinné változhattam.
Nem vittem sok cuccot, csak egy táskányi felszerelést, goprókat, sparkot, a D610-et, egy 50-est, és hát muszáj volt a 80-200-at is, hogy Kayokóról mindenféle tengeriparti boheklicious képet gyártsak.  Szóval mindenki kisgatyában / bikiniben feszitett a parton, én meg mint egy kommandós araszoltam hátizsákommal.  
Apropó, direkt lecsekkoltam a DJI No Fly Zones térképén hogy itt kedvemre repkedhetek, és el is kezdtem repkedni, mire jött a Baywatch Mitch japó reinkarnációja hogy moshiwakegozaimasenga, de itten osoraku nincs röpködés de gozaimasu. Persze vitatkozni kedtem vele, de végeredményben csak le kellett szállnom. Másnap reggel azonban korán felkeltem és még a parti őrség grasszálása előtt csináltam pár felvételt, amit az alábbi videóban gyúrtam egybe:
 Beach from Tamás Dóczi on Vimeo.

Aztán meg pont miután leszálltam, kárörvendre elrepült egy sasmadár felettem, nézek Mitchre, na mi van bazmeg ez meg repülhet, hát hol van itt az igazság?!
Tényleg jó hely, különben, Tōkyōtól nincs is túl messze, tuti visszajövünk még.
Egyébiránt, azt gondolhatnók egy távoli Japán tengerpartnak semmi magyar vonatkozása nem lehet, egészen addig amig bele nem botlottunk ebbe a Balaton Bistróba. Tény, hogy inkább valami mexikói elemekkel operáló létesiményről van szó, de nem hinném hogy arra is lenne Balaton, hisz abból csak egy van, nem?

Owari.

Kapcsolódó bejegyzések:

Dél-kinai tengeri disputa - na jó csak vicceltem. A tengeren túl másban nem kapcsolódik.

Utazás - korábbi tripek ide-oda, ez már jobban kapcsolódik

Kínai kőoroszlánok

0
0
Shanghai, Bund
Legyen szó kínai császárok sirjának vagy éppen flancos sarki kinai éttermek bejáratáról, egyaránt kőoroszlánokat (石獅 / 石狮子) lelhetünk a kapuk előtt. Ezek a kőből faragott őrző-védő entitások, melyek némán bömbölik végig az évszázadokat, a kinai épitészet közkedvelt szerencsehozó elemeit képzik, jóllehet az oroszlán nem éppen fellelhető a kinai természetben. A kezdetben pusztán mitológiai teremtménynek hitt nagymacska később a távoli királyságokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatokban a fennhatóságot elismerő, egzotikus ajándékká vált. Egyaránt szimbolizálta az erőt és a védelmezést.
Kalandozások Shanghai külvárosában
S Kinában az oroszlán bár nem őshonos, az állat valaha megtalálható volt Dél-, és Nyugat-Ázsiában. Legendák megemlitik, hogy a fenséges macskaszerű lényekkel kapcsolatba kerültek a kinaiak a Selyemúton is. Maga az oroszlán szó a kinaiban "shizi" (狮子) is vélhetőleg indo-európai nyelvi gyökerekben eredeztethető, hasonlóság fedezhető fel az oroszlán tokhár elnevezésével "secate" vagy éppen a perzsa terminussal - شیر "shiar", megint más magyarázat szerint a szanszkrit "shinh" szóból eredeztethető, mely arra utal hogy vélhetőleg az első oroszlánokkal kapcsolatos képzetek a közép-, és nyugat-ázsiai utazókon / kereskedőkön keresztül érhették el a kinaiakat.  


Hangzhou, Xihu
Első irott emlitése annak, hogy egy élő oroszlánnal találkoztak volna a kinaiak, a
Késő Han-kor történelme 《后汉书》cimű műből származik, miszerint i.sz. 87-ben az indoiráni Párthus birodalom követsége által Han Zhangdi (汉章帝), személyes nevén Liu Dának (劉炟) küldött egzotikus ajándékok között - strucc, zebu, etc. - oroszlánok is szerepeltek.

Mintegy fél évzázaddal később, i.sz. 133-ben Kashgar uralkodója küldött oroszlánokat a Han-udvarnak a hódolati adó részeként. A kortárs feljegyezések több helyen is megemlitik e fennséges fenevadokat, melyeket a Nyugati régiókból (西域, mely alatt főként közép-ázsiai területeket értjük) hoztak a fővárosba, hiszen nem mindennapi látványt nyújtottak e különös teremtményeket.

A mongol kánok által alapitott Yuan-dinasztia uralta Beijingben (1206-1368) is felkbukkantak az oroszlánok a nyugat-ázsiai egyéb mongol uralkodók ajándékaként. Majd a hires XVI. századi, a perzsa kereskedő Ali Akbar Khata'i szintén beszámol arról, hogy muszlim kereskedők oroszlánokat és egyéb nagymacskákat vittek a Selymúton keresztül a Ming (1368-1644) császári udvarba, amik kelendő árunak számitottak az egzotikus állatokra szakosodott kinai kereskedők között.

Az oroszlán szimbóluma azonban, mint sirok és templomok őrzője már jóval az első az állattal kapcsolatosan fennmaradt irásos emlékek előtt létezett Kinában. Persze nem egy az egyben a Panthera leo alakjára kell gondolni, sokkal inkább egy oroszlánra emlékeztető misztikus kreatúra szerepére, mely kicsit a bakuhoz hasonlóan több állat összegyúrásából teremtetett. Ebből adódóan ezek az ábrázolások különböztek a kortárs görög, párthus vagy éppen római oroszlánszobroktól, mi utóbbiak a kinaiakhoz képest mértékekkel realisztikusabban örökitették meg az állat formáját.
Suanni
Ez a helyzet még akkor sem változott sokat, mikor az előbbiekben emlitett hódolati adók és egyéb császároknak szánt közép-, és dél-ázsiai civilizációk fejajánlásaiként valóban megjelentek az oroszlánok Kinában - az oroszlán szimbóluma beolvadt s sajátos módon keveredett a már létező kinai mitológiai entitások alakjával. A Tang-kori (618–907) szerzetes Huilin (慧琳) szerint az oroszlán tulajdonképpen ugyanaz, mint a suanni (狻猊):

狻猊即狮子也,出西域

"A suanni az nem más mint az oroszlán, a Nyugati régiókból való"

mely kreatúra jobbára egy sárkány és egy oroszlán keveréke volt a kinai mitoszokban. Egyébiránt egy ugyancsak oroszlánhoz hasonló lény volt a xiezhi (獬豸) is.

Az oroszlán fontos szerepet játszott a hindu és a buddhista ikonográfiában is. Az Asóka király oszlopán ábrázolt négy oroszlán a buddhizmus szent városában, Sarnathban található, mi oszlopot i.e. 250-re datálják, s India nemzeti szimbúlumának is tekintik. Ez abból a szempontból érdekes, hogy az oroszlán buddhista verziója később szintúgy beolvadt a han kinaiak vallásos panteonjába, Mañjuśrī Bódhiszattva alakjával, s mint a dharma őrzőivel azonositották őket.

Az évszázadok során azonban az oroszlán szimbolitikája fokozatos átalakuláson ment keresztül Kinában, és a tigris alakjához hasonlóan az erő és a hatalom megtestesitőivé vált, majd kőből faragott alakja egyre gyakoribb elemévé vált a templomok, paloták illetve sirok bejáratának. Általában párban helyezték el a kőoroszlánokat az épületek előtt, bal oldalt a him mig jobb oldalt a nőstény kapott helyett.
Egy régi képem Beijingből, asszem a Yonghegong előtt

Kina óriási kiterjedéséből adódóan az oroszlánszobrok ábrázolása régiónként eltérő. Általánosságban véve úgy tartják, hogy a dél-kinai kőoroszlánok diszesebbek, bonyolultabb ornamentikával nem szűkösködnek a dekorativ elemekben, ellenben az észak-kinai ábrázolások kevésbé cikornyásak. Tájegységtől függetlenül azonban egyaránt lehetett félelmetes védelmező, vagy éppen békét, méltóságteljességet sugárzó alakjuk. A kinai fővárosban található császári objektumok bejáratánál (számos egyéb helyen is persze) a mai napig álló oroszlánpárok közül a him oroszlán mancsa a diszitett golyóbison áll (绣球) - lásd a fenti képet - mely a császár univerzális hatalmát jelképezi. A nőstény oroszlán mancsa alatt pedig egy oroszlánkölyök áll, mely utóbbi a császári hatalom kontinuitását fejezi ki. 

A kinai kőoroszlánokat gyakorta hiszik tévesen kutyának, a mai angolból kikopott foo dog kifejezésben is a kutya maradt meg (a foo szót vélhetően a fó (佛) - Buddha, vagy pedig a fú (福) - azaz jószerencse kinai elnevezéséből eredeztethető). 

A kinai oroszlánszobrok kutyaként való emlegetése lehet, hogy éppen a japán közvetitésnek köszönhető, akik koreai kutyákként - komainu (狛犬) nevezték azokat (mivel Japánban pedig koreai közvetitéssel jutottak el a kinai szobrok). Másrészről pedig, egyes nézetek szerint a kinai kőoroszlánok megformálása jócskán meritett az őshonos kinai állatfajtákból, legfőképpen pedig a kutyából. Azon belül is elsősorban a csau-csau (松狮犬) illetve a si-cu (西施犬) vonásai mutatnak hasonlóságot a szobrok formáival.




Kapcsolódó bejegyzések: 


Kutya Kinában - a kutya a kinai mitológiában 

Kutyáknak és kínaiknak tilos - 狗与中国人不许入 - mi rejlik a kínaiakat kutyává derogáló tiltás toposza mögött?

Kinai jövevényszavak - köztük a kikopott foo dog

Kinai oroszlántánc 

Oroszlánevő Shi regéje - hires kinai nyelvtörő

那山那人那狗 - filmajánló

Nasu

0
0
Tavaly óta van egy új ünnep Japánban, mégpedig a hegy napja, ergo fogtuk magunkat és elmentünk ünnepelni a hűvös hegyekbe, el távol tova Tōkyō tomboló gőzkamrájától, ahol az elmúlt pár hónapban két lábon járó dim summá sültünk.
Nasura (那須) esett ezúttal a választás, már nem is tudom miért. Bár miért ne, hisz Tochigi, kedvenc kis városunktól, Nikkōtól sincs túl messzire, felföld, hegyek, hűvös zöldellő erdőrengetegek, mi kell még? Shinkansen, ergo Tōkyō eki s pattanás ama csodás vonatra. Kora reggel, két ásitás és egy bóbiskolás közben meg is érkeztünk Nasushiobarára, gondosan kimunkált útitervvel, amit kerékbe tört az időjárás lévén esőt jósoltak mind délutánra, mind a következő napra.
Ilyképp felrúgva az eredeti statégiát, mely a hegymászást-túrát a második napra időzitette, a vonatállomásról kapásból a Nasu Ropeway felvonoállomásra mentünk, és meg is kezdtünk a Chaousu dake (茶臼岳, 1915 m) csúcs bevételét. Volt itt egy alpaka a helyi vadasparkból, aminek a bundája egyébiránt épp olyan, mint egy kanapé. 
Szóval elkezdtük a túrát a ma is aktiv vulkánon, a borús-felhős idő miatt azonban effektive végig a ködgubába bújt ormokon kellett föl s föjjebb bandukolnunk, miközben a feltörekvő kénes gázok folytogató ölelése kisért.

Ahogy felértünk a csúcsra, elővettem a drónt és csináltam pár teszt-felvételt, aztán pedig egy sebtiben megkoreografált röppályán nagyon jó felvételeket készitettem, csak miután megtettem minden kört, amit akartam jöttem rá hogy a felvétel gombot nem sikerült megnyomni az app-en, vagy nem tudom de semmit nem vett az emlitett etápból, amin úgy felbasztam az agyam hogy a nap hátralévő részében csak mordoriul voltam hajlandó beszélni, és három órányi nyuszika-simogatás győzött meg arról, hogy korai volna még rituálisan felmetszeni a hasam.
Imhol egy moslékból összetákolt videó, ne is nézd meg. 
Nasu from Tamás Dóczi on Vimeo.

Aztán közben ráadásul elkezdett esni az eső, méginkább elsötétült az ég, az eredeti tervünknek, hogy eljussunk a Sanbonyari (三本槍岳) csúcshoz szó szerint befellegzett. Visszamentünk hát a panziónk irányába, melyet egy idős házaspár gardirozott, hangulatos kis hely volt meg minden, a nénike meg bácsika rendkivül beszédes, már dőltünk volna belefe az ágyba de csak nem szabadultunk verbális lasszójuktól, hogy átadjak valami leckét az életről tudd meg most itt hogy a kabócák Tochigiben máshogy ciripelnek mint a fővárosban és azt mondják hogy カナカナ (kanakana) a japán hangutánzó szavak kódexe szerint.  Szerintem egyébként úgy ciripelnek hogy kr-krrr-krrrr mint a Predator
Egész estén átivelve reggelig zuhogott az eső, és mire felkeltünk még mindig szemerkélt, de az sem tántoritott vissza hirtelenjében felvillant elhatározásunkat, hogy megnézzünk egy nem túl messze, a hegy lábában lévő lápvidéket, Numapparát (沼ッ原湿原) - Senjougahara az egyik kedvenc túraútvonalunk Japánban, gondoltuk az itteni mocsárvilág is hasonló lesz.
Hát az is lett volna tejszerű, sűrű köd nélkül - tiz méterig, ha lehetet előre látni. Jóllehet egészen misztikus látvány volt ilyen körülmények között az ingoványon átivelő deszkajárdán haladni előre. E mocsárvilág amúgy még inkább szép lehet még inkább szép időben, valami 230 különleges virágfaj él itt, meg még kitudja mi. Itt is felküldtem a drón alkotni, de olyan rossz volt a jel a telefonommal, hogy kicsit paráztam hogy elvesztem, le is hoztam pár perc után - elég hülyeség is volt itt bevetni, a ködben csurom vizessé vált a Spark, nem győztem száritgatni utána. Drón-szopóka második felvonás. Semmi sikeres felvételt nem sikerült most gyártanom vele, bánatomat a GoPróba meg a D610-be öltem. Apropó képek itt a sejtelmes, ködben úszó mocsaras-rengetegről:



Az egyibként nem túl nagy kiterjedésű lápvidék bejárását követően pedig egy 6 km-es túrába kezdtünk a Otomenotaki (乙女の滝) vizeséshez, mely ugyancsak egy erdőn (és némi autópályán keresztül vezett végig), és túránk utolsó állomása is lett egyben. Némi záró képsor:
Aztán pedig busz, az első és egyben utolsó járat innen vissza városba, majd újfent Nasushiobara. Állunk az állomáson, dübörög a föld, látom jön az áthaladó shinkansen.

Gondoltam levideózom.

Reakció-idő: 2 másodperc 

Telefont kivenni a zsebből: 2 másodperc 

Elhúzni a kijelzőt hogy betöltődjön a kamera-app: 1 másodperc

Kompozíció...

...a shinkansen időközben elhúzott a faszba!

De aztán jött a miénk is, és secperc vissza is jöttünk a fülledt, forró Tōkyōba, hogy tovább párolódjunk még a forró augusztusi napokban.
Ahogy felszálltunk a vonatra Nasuban, mintegy órási középsű ujjat formálva kisütött a nap, és arannyal hintette be a felhőket a hegyek fölött: természet thug life. Sztoikusan szemlélve horizontot azonban elhatároztuk - I'll be back! Hisz Nasu még rengeteg izgalmat tartogat!

Kapcsolódó bejegyzések:

Túrák Tōkyō körül vol. 1 - Takaó-kakaó bébihegymászás

Túrák Tōkyō körül vol. 2 - Mitake-hegy, egy fokkal nehezebb túra


Aokigahara - hullajó kikapcsolódás is lehet

Shiromaru-gát - szintén Okutama-barangolás

Nikkō - ne mondd, hogy kekkó, míg nem láttad Nikkót!

Shimoda - irány a tenger!

Obon お盆 és a japán túlvilági képzetek

0
0

Július végétől kezdve kezdődik Japánban az Obon (お盆) ünneplése, mely a voltaképpeni japán halottak napja, pontosabban ünnepségsorozata, mely során a az emberek meglátogatják s rendben rakják elhunyt családtagjaik sirját (ohakamairi, 御墓参り)  avagy tiszteletüket róják le eltávozott hozzátartozóiknak. Itt Tōkyōban az ünnepléssorozat főként Augusztus hónapjára esik. 
Gaki zoushi (餓鬼草紙) - gaki tekercsek a Heian-korból
Ezzel egyidejűleg az obon ideje egy félhivatalos nyáriszünet is, a legtöbb japán cégnél ilyenkor szabadságra mennek, sokan használják fel ezt az időt arra, hogy hazalátogassanak.



Az obon hagyományának története igencsak hosszú és szerteágazó gyökerekre vezethető vissza. A korabeli Edo-korban használatos holdnaptár eredetileg júlis 15-re tette az ünnep napját  (kinai példa nyomán, amiről a kinai szellemünnep és túlvilági képzetek bejegyzésben irtunk már korábban) a modern naptár pedig augusztus 15-re updatelte. (Egyébiránt ugyanerre a napra esik Hirohito császár beszéde is, melyben bejelentette Japán fegyverletételét a második világháborúban). Mivel kinai példa után Japánban is a nyár folyamán nyilnak meg az alvilág kapui, hogy a szellemek visszatérjenek, ez is magyarázza többek között azt, hogy a kisértet-, és horrortörténetek cselekménye Japánban miért mindig a nyár idejére esik.
obon ünneplése az Edo-kor végéből

Az obon eredetileg egy buddhistaünnep volt, melynek celebrálása legalább i.sz. 606-ra nyúlik vissza a Nihon Shoki (日本書紀) szerint, mely egyike Japán legkorábbi történelmi feljegyzéseinek. Ebben az időben az ünnepet urabonkai (盂蘭盆会) elnevezésben ismerték, s úgy tartották hogy ha ezen ünnep során mutattak be áldozatokat / felajánlásokat a helyi buddhista szerzeteseknek, a szülők illetve az ősök szellemének kevesebb időt kellett az alantasabb túlvilági létsikokon tölteniük, mi több esélyük lett a jobb reinkarnációra.

A korabeli japán képzetek szerint minden embernek van reikonja (霊魂), kvázi lelke, s miután valaki eltávozik, a lelkük a buddizmusból vett elgondolás szerint egyfajta purgatóriumba kerül, ahol - ha megfelelő buddhista temetési szertartásban részülnek akkor - elvileg a család védelmezőivé lesznek (azonban ha valaki nem természetes körülmények között, pl.: erőszakos úton, gyilkosság, öngyilkosság, avagy ha nem részesitik megfelelő temetési szertartásban, akkor yūrei (幽霊), azaz ártó, rosszakaró szellem lesz belőlük, mint Taira no Masakado esetében). 


Az évszádok során azoban a metafizikai világ szabadpiacos liberalizációjával a buddista szerzetesek fokozatosan kikerültek a szellemeknek szánt felajánlások rendszerből, ilymód az áldozati felajánlásokat közvetlenül az ősöknek mutatták be. 

Maga a "bon" az obonban (盆) egyébként tálat, edényt jelent (ugyanaz a bon kinai karaktere, mint a bonsaiban 盆栽), amelyből a rituális felajánlást teszik az elhunytak szellemeinek. Ez az edény maga pediglen az ünnep szimbólumává is vált, a tiszteletreméltóságot kifejező o előtaggal obonként. 

Az egyik legismertebb obonnal kapcsolatos buddista mű az Urabonkyo (盂蘭盆経), ami voltaképpen elmagyarázza ezen ünnep szokásainak eredetét is. E műben azt olvashatjuk, hogy Budda egyik tanitványa, Mokuren (目連, akaMahāmaudgalyāyana ) arra jön rá, hogy elhunyt édesanyja buddista terminussal élve a pretákप्रेत (japánul gaki餓鬼), vagyis a csillapithatatlan szomjjal és éhséggel sújtott túlvilági lelkek (kinai irásjegyek alapján gyakorta csak mint az éhes szellemekként hivatkoznak rájuk) világába került, és megpróbált valahogy segiteni rajta, hogy enyhüljenek szenvedései. 
Mukoren tanácskozik Buddhával anyukája mibenlétéről
Mokuren úgy vélte, hogy viz és némi élelem felajánlásával kicsit könnyithet anyukája szenvedő lelkén, a felajánlott javak azonban hamuvá lettek, mielőtt anyuka felvette volna a segélyt. 

彼の母親は、骨と皮ばかりで餓鬼界に居た。
彼が、彼女に、御飯を食べさせようとしても、
口に入れた瞬間、炭になって食べられなかった

Mokuren ezért megkérte Buddhát, hogy mégis mi lenne a teendő ebben a helyzetben, aki körtönfalazás nélkül megmondta neki, hogy ha anyuka számtalan rossztette miatt állandó éhező-szomjazó pretává degradálódott, akkor igy járt. 

「モッガラーナよ、母の犯した罪は大きい。
汝一人の力では、これは、どうしようもない。
たとえ、神の力を借りても、どうにもならない。」

Mindazonáltal - folytatta Buddha - amennyiben július 15-én, az esős évszakot követő szünet utolsó napjáig vár, és felajánlást tesz buddista szerzetestársainak és adakozóiknak, megsegitőiknek - vagyis ha mindenkit rendesen megetet, akkor talán anyukának is maradhat a hamikából. 

仏陀は、モッガラーナに、このように言った。
「七代の先祖から、現在の父母に至るまで、
厄難の者の為に、七月十五日の僧自恣の時に、
次に挙げるものを、十方の大徳に供養しなさい。」

Mokuren pedig igy is tesz, és nagy buli kerekedik a szerzetesek valamint a támogatóik között, ital és tánc (innen az obon odori szokása) a palettán, valódi vigadalommá lesz a dolog. Buddha közben megjegyzi, hogy buli közben se feledkezzünk el köszönetet nyújtani azoknak, akik lehetővé tették ezt, és őseinknek sem - emlékezzünk és imádkozzunk nekik egészen a hetedik generációig visszamenőleg. 

「比丘達よ、七月十五日に供養を受ける時、
施主の家の為に祈り、七世の祖先の為に祈り、
坐禅をして心を静めて、然る後に、頂きなさい。」

「比丘達よ、初めて御飯の供養を受ける時、
施主の家の為に祈り、七世の祖先の為に祈り、
霊前で祈願をしてから、然る後に、頂きなさい。」

それを聞いた、比丘達は、法悦に包まれて、
モッガラーナの涙も、完全に止ったのである。
そして、母親も、一劫続く餓鬼道から救われた。

Hogy rövidre fogjuk a dolgot, a szerzetesek üdvözültek Mokuren anyukája pedig megmenekült az éhes szellemek világából. Buddha pedig megigérte ugyanezt a szertartást minden szerzetesnek vagy követőjének, akik résztvesznek a július 15-én tartandó vigadalomban. (A pontosság kedvéért ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy e szútra hitelessége széles körben vitatott).  
A tekercsen a magyarázat szerint az éhes szellemek világa, valamint kiengesztésükre való módszerek kerülnek bemutatásra

Mindenestre az obont Japán-szerte, különböző helyeken és időben is ünneplik. A képzetek szerint a halottak szelleme valamikor augusztus 11-én kapnak kimenőt a túlvilágról, és augusztus 15-16 környékén térnek vissza (a közlekedési dugók is erre az időre esnek...mármint az élők világában)

Az obon során a családok egybegyűlnek, üdövlik az eltávozottak szellemét (kik az emberek közé jönnek), majd útra bocsátják őket - lásd példának okáért a Tōrō nagashi szokását. Bizonyos helyeken jókora tűzrakással "üdvözlő tűz" (mukaebi, 迎え火) várják a szellemeket - mi tűz továbbá segit nekik hazakerülni -, ugyanazen navigációs okok miatt is gyakorta helyeznek el lampionokat a házak elé. Az ünnep végezetével hasonlóképp, tűzrakás / vagy lampionok fénye által vesznek tőlük búcsút (ez pedig az okuribi, 送り火, vagy az imént emlitett toro nagashi 灯籠流し).

Ilyenkor, háztartásonként / tájegységenként eltérően bár, néhány családban kitisztitják a buddishta házioltárokat (butsudan, 仏壇), és felajánlásokat (ozen, お膳) tesznek a szellemekneknek, sőt előfordul a padlizsánból vagy uborkából készitenek lóbábút (shōryōma, 精霊馬) a kóborló szellemek számára. Vannak akik úgy tartják, hogy a füstőlő felemelkedő füstje utat, mig az uburoka ló közelekedési eszközt biztosit e túlvilági lelkeknek.

Számos helyen ilyenkor rendezik meg obon odorit (お盆踊り), azaz az obon táncos mulatságot, melynek eredetét egészen a Heian-korig (i.sz. 794-1192) vezetik vissza. A tánc rituáléja egyaránt a szintén a szellemek üdvözlésére szolgál, továbbá emlékük megőrzésére, mi több szórakoztatásukra is egyszersmind. Egyesek szerint a tánc maga az alvilágban vonaglók mozgását imitálja  (és hát a japán nyár az bizony a megtestesült pokol, ahogy amúgy is mindenki úgy vonaglik, mint a preták). Az 1600-as évektől kezdve az obon odori számos változata fejlődött ki, hogy jó kedve deritse a nyughatatlan szellemeket. És persze az élőket is. 


Felhasznált irodalom:

Jake Adelstein: O-bon: Festival of The Dead or “Please Feed The Hungry Ghosts Day” (Japan Subculture Research Center)

Jonathan DeHart: Obon: Japan Welcomes the Ancestors (And Other Spirits Too) (The Diplomat)


Kapcsolódó bejegyzések:

Tōrō nagashi  - lampionfolyam a Sumidán, mely a szellemeknek segit hazanavigálni az alvilágba

Kínai túlvilági képzetek - mikor a szellemek kimenőt kapnak a szomszédban

Yokai kiállitás - szellemben s egyéb természfeletti entitásokról szóló tekercskép kiállitásról szóló beszámoló

Japán ünnepek - falloszfesztiváltól a tengu-omikoshin át a nagy hagyományos nyári fesztiválokig

Japán folklór - blogcsokor a Patkánykölyöktől az edó kori csáppornóig

Kínai ünnepek - blogcsokor

Indusztriális gyönyörök Yokohamában

0
0
三十而立 - kicsit megelőlegezve, de gyárlátogatást kaptam ajándékba - vesémbe lát a babám, hiszen hajókázással egybekötött túra ez, hogy megcsodálhassuk a Keihin-kanális (京浜運河鉄道) éj leptében is irizáló, indusztriális komplexumait. 
Innen az Akarenga előtt indult a hajó a Negishi-öbölből (根岸湾), ahova már késő délután megérkeztünk, s a közeli gourmet-fesztiválon felvértezük magunkat némi hamikával. Egyébiránt a várakozásommal ellentétben alig volt, aki komolyabb cuccal jött volna, a résztvevők többnyire mobillal kattintgattak, s inkább csak egy ital mellett élvezték a látnivalót. 
Ilyen baromságot. Hogy lehet ezt élvezni, pontosabban a kamera keresőjén kivül, nekem szabályosan elzsibbadtak az ujjaim mire ennek vége lett, s csak nyomtam az exponálógombot mint az őrült, ki letépte láncát. 
Na jó beismerem ez rosz hasonlat volt, hiszen az őrült, akinek sikerült leténie a láncát, az bizonyára nem elsődlegesen fényképezni szeretne. Akárhogy is, mérgezett egér módjára rohantam a hajó egyik oldaláról a másikba, és úgy töltöttem be a 18-35 / 50 / 80-200-as obektiveket, mint anno tüzérség tagjai a gránátokat a 80 és 150 mm-es légakanavetőkbe az osztrák-magyar hadseregében. Harc volt ez bazmeg
Harc az én tudományom és a sötétség között, sajnos. Nem képtelesen, hanem ténylegesen, ugyanis hiába hoztam bár állványt, szart se ért, úgy dőlöngélt a hajó, szóval legjobb tudásom szerint próbáltam meg kézből fotózni a vaksetétben e többé-kevésbé kivilágitott gyárkomplexumokat, amelyek Japán egyik legkiterjedtebb indusztriális körzetében kaptak helyet. 
A gyárüzemek, óriási konténerkezelő berendezések, raktárak, kikötői daruk, intermodális terminálok egészen különleges látványt nyújtanak az est leszálltával, csakhát alig sikerült értékelhető képet kicsálnom, hiába lőttem raw-ban, magas iso-val, szarból nem lett virág a lightroomban sem. Most már sejtem hogyan lehetett volna jobb eredményeket elérni, mindig azután nézek utána, miután elcsesztem valamit. 
Aztán út közben megérkeztünk Minas Morgulba, a Halottak Városához, amit az Éorlingok honsúi nyelvjárásában Keihin Seiyujonak (京浜製油所) is neveznek, ami egy olajfinomitó - nekem ez volt a legszimpatikusabb gyár a 90 perces hajókázás során. De voltak még csinos, fotogén komplexumok szerte az út során, úgymint:


Szóval jóféle kis urbánus-dzsungeles kirándulás volt, visszajönnék legközelebb a part felől, szépen állvánnyal, távkioldóval, hátha úgy jobban sikerülne megörökiteni ezen nem mindennapi ipari monstrumokat. 
Visszafelé pedig már neon-ruciba bújt Yokohama, s mivel itt van a közelben a kinai negyed, ide jöttünk vacsorázni is, keressétek az Aranysárkányt (金龍飯店), egészen vállalható hely. Owari. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Urbex sorozat - városi felfedezések 

A yokohamai kinai negyed - történet és képek

Yokohama catwalk - fotók egy képzeletbeli kifutóról

Yokohama karácsonyi vásár - kokettáló fények Yokohamából

Kinai pidgin - Yokohama pidgin

Hōtō-tészta

0
0
Yamanashi a hegyvidékek ölelésében, a hideg hőmérséklet és talajban bőségesen megtalálható vulkanikus törmelék miatt arról is hires, hogy nemigen lehet itt rizst termeszteni, illetőleg csak nagyon viszontagságos körülmények között. 
A helyiek ezáltal a rizs helyett a liszt, azaz búza-termelésre feküdtek rá, aminek következtében a térség meghatározó étele is a tészta lett a rizzsel szemben. A búzatermesztés elterjedését követően a hōtō (ほうとう) nem csak a Fuji és az Öt tó (富士五湖) vidékének egyik kedvelt ételkölteménye lett, de a környező tartományokban - Nagano, Shizuoka, Gunma vagy éppen Saitamában is elterjedt. 
A hōtō alapvetően vastag udon-tészta és zöldségek miso-levesben való összefőzése útján készül. Jóllehet a tészta maga az udonhoz hasonló, a helyiek nem szeretik annak nevezni, mert az udonhoz képest eltérő módon készitik. A hōtō tésztájának készitésekor ugyanis nem használnak sót, ezáltal pedig a konzisztencia puhább lesz, és nem olyan kemény és rágós, mint az udon (japánul ezt rágós-ragacsos tésztaállagot 'koshinak'コシ nevezik).
Hibiki japán whisky kanjijának 響 kalligráfiája a Hōtō Fudō étterem falán

A koshi egyébként egy pozitiv tulajdonsága a japán tésztáknak, kérdés miért készitik só nélkül a hōtōt. Az egyik magyarázat szerint azért, mert Yamanashi belső szárazföldi tartományként nem rendelkezik közvetlen kapcsolattal a tengerparthoz, igy a sóhoz sem.
sütés-forgás a konyhán

Az étel elnevezését illető legnépszerűbb teória szerint Takeda Shingen (武田 信玄, 1521 – 1573), a japán hadakozó fejedelemségek korának (Sengoku jidai 戦国時代 1467 – 1603) egyik helyi hadura csatába vonulás előtt hōtōt evett szamurájaival, és úgy hirlik ő maga a saját családi kardjával (宝刀, houtou 'becses kard' - generációról-generációra örökitett családi kard) apritotta ama tésztát. 
もつ煮 - sertésbelsőségek, afféle előétel 
Ha már Yamanashiba jöttünk a hétvégére, nem mulaszthattuk el, hogy megkóstoljuk a hōtōt. Ha a Kawaguchiko (河口湖) állomásra érkezünk, nem kell messzire mennünk hogy hōtōt leljünk, miképpen közvetlen az állomással szemben van a Hōtō Fudō (ほうとう不動) nevű étterem - ami egy nagyon hangulatos hely - s nem mellesleg ahol e bejegyzés képei is készültek. 

Hōtō Fudō étterem weboldala: klikk ide 

Kapcsolódó bejegyzések:

Oshōgatsu és az újévi japán szokások - beleértve az újévi japán kaját is 

中国菜 - a kinai kajáról úgy nagyvonalakban 

Kinai sörtipológia - Qīng​dǎotól a Hā​'ěr​bīnig  

Kinai alkohol-kultúra - kinai kocsmológiai elukubráció 

Kis teatörténet - a teáról dióhéjban 

Túrák Tōkyō körül vol. 4 - 大山

0
0

Itt az ősz, irány a hegy! Ezúttal pedig nem más, mint a Nagy Hegy (大山), ergo az Ōyama. Ami azért a valóságban nem olyan vészesen nagy, a kanagawai csimborasszót 1252 méteren kell keresni. 
Kőoroszlán az Afuri-szentély bejáratánál
Ragyogó reggeli napsütésben megérkeztünk Iseharához (伊勢原), ahonnan újabb 30 perces út a felvonóig (大山ケーブルカー), azaz a túra kiindulópontjához. A felvonó végállomásától a csúcson található szentélyig kb. másfél órát vesz igénybe a túra az útmutatók alapján, nekünk kicsivel kevesebb, olyan 80 perc alatt sikerült. 
Fölszállott a páva vármegye-házra, én meg drónnal az Afuri-szentély fölé
Ami optimális körülmények közepette még lehett volna jobb, optimális körülmények alatt értem a minusz 127, 000,000 ember hiányát, akik szintén a mai napot szánták arra, hogy tegyenek egy vizitet a szent hegyen. 
Hiszen Ōyamát már régtől fogva vallásos buzgalom és tisztelet övezi. Már a Hōreki-érától (宝暦, 1751-1764) kezdve aszketikus zarándoklatok indultak a hegyre, az ide vezető útvonalakat pedig az Ōyama Kaidō (大山街道) néven ismerték - és most tudtam meg, hogy itt a közelünkben lévő 246-os főutat ugyanezen elnevezés alatt is illetik. A túra során aztán az ég közben beborult és elvitte magával a kilátást is a városra. De szerencsére azért akadt egyéb látnivaló is, úgymint a hegy szentélyei. 
Az Ōyama-hegy ad otthon ugyanis az Afuri-szentélynek (大山阿夫利神社), aminek két része van: Felső a fenti a csúcson, valamint egy Alsó a felvonó végállomásán. Úgy tudják az Afuri-szentélyt i.e. 97-ben húzták fel, és főként az esőért való fohászokat adták le itt (amagoi 雨乞い). Egyébiránt az Afuri kanjijait nézvén 阿夫利 nekem első benyomásom az volt, hogy valami buddhista szent nevének kinaira forditásából jött, bár mivel erre nem találtam semmit a neten, bizonyára csak ateji (当て字) lehet. A hegy másik elnevezése egyébként Amefuriyama (雨降山), az imént emlitett hegyhez intézett eső imák kapcsán (ezen imák ráadásul meghallgatásra találtak tegnap...)
A túra kezdete
A ködös bérceket azonban nem pusztán a jobb termést remélő földművesek, de számos hadvezér is felkereste, úgymint Minamoto no Yoritomo (源 頼朝, 1147 – 1199) a bakufu kormányzás (幕府) megalapitója, mely de facto katonai diktatúra a sógunok irányitása alatt az elkövetkező 700 évre meghatározta a szigetország történetét. 
Gyerünk már csak tiz perc a csúcsig! - szól a biztatás a kopottas táblán
Misztikus ködben álló torii (鳥居) bejárat a Felső-Afuri szentélyhez a hegy csúcsán
Innen a tetőről kivetéles körülmények között akár káprázatos kilátás is lehet, ám önmagához hiven ezúttal is ködgubába burkolózott az orom. A kilátást pedig cseszhettük is egyúttal. A hegy tetején amúgy van egy kis kifőzde, ahol lehet kajázni/sörözni is, ha nem hoztuk kaját vagy sört. A túrázók többsége viszont hozott, mi is, úgyhogy egy szusszanást és némi kaja után indultunk is lefelé. 
Az Alsó Afuri-szentélytől felvonóval levontattuk magunkat a kicsit lejjebb elhelyezkedő Ōyama-derához (大山寺), ami nekem személy szerint nagyon tetsztett, holott úgy általánosságban nem izgulok fel az efféle templomokon, de ez egészen érdekes volt. 
Ez sem egy új épitésű objektum, az alapjait valamikor i.sz. 755-ben rakták le, ha a krónikák jól tévednek. 
Rákerestem a szobrok mibenlétére, s azt találtam, hogy a lépcső két oldalán felsorokozó gyerek-szobrok Fudō Myō-ō (不動明王), azaz Acala, "A mozdithatatlan" (अचलनाथ) dharmapála (a vadzsrajána buddhizmus szentjének) szolgálatában állnak.
Sajnos a sötét, borús időben nem volt a legjobb megvilágitás a fotózáshoz. Mellesleg kb. egy hónap múlva vélhetőleg pompázatos őszi szinekben fog tündökölni a templom, és maga az Ōyama-hegy is. A túra ettől függetlenül nem volt rossz.

Megközelités: Odakyū-Odawara vonal (小田急小田原線), Isehara megálló (伊勢原). Onnan hozzávetőlegesen 15 perc séta a felvonóig / avagy a hegy lábáig. 



Doufukuai-kalauz: klikk ide



Kapcsolódó bejegyzések:


Túrák Tōkyō körül vol. 1 - Takaó-kakaó bébihegymászás

Túrák Tōkyō körül vol. 2 - Mitake-hegy, egy fokkal nehezebb túra

Túrák Tōkyō körül vol. 3 - Hossawa-vizesés, Hinohara

Shiromaru-gát - szintén Okutama-barangolás

Nasu - barangolás a felföld van ormain s rejtélyes mocsárvilágában 

Nikkō - ne mondd, hogy kekkó, míg nem láttad Nikkót!

Aokigahara - hullajó kikapcsolódás is lehet


Hattori "Démon" Hanzō története

0
0
Az ellen szemében csak mint Oni no Hanzō (鬼の半蔵), a Démon" Hanzō néven is ismert Hattori Hanzō (1542 -1596, 服部 半蔵 aka Hattori Masashige服部 正成) a japán történelem véráztatta Hakozó fejedelemsége korszakának (戦国時代) hirhedt harcosa volt. Hogy történetét kontextusba helyezzük, érdemes egy pillantást vetni magára a korszakra. 

Sengoku jidai - a japán trónok harca 

A japán Hadakozó fejedelemségek korának (nem összekeverendő az azonos nevű ókori kinaiérával) afféle intézményesült káoszában teljesen megszűnt a központi irányitás, s a feldarabolódott ország fejedelemségei 136 éven keresztül gyilkolták egymást. Az évszázadot átölelő harcok fináléjában három hadúr maradt talpon a japán trónok harcában, mégpedig Oda Nobunaga (織田信長), Toyotomi Hideyoshi (豊臣 秀吉), and Tokugawa Ieyasu (徳川 家康), ki utóbbi végül egyesiteni fogja Japánt. Ennek a Tokugawának a szolgálatában állt pedig többek között jelen bejegyzésben tárgyalt Hattori Hanzō (őt megelőzőleg már apja is). (Egyébiránt a nevével kapcsolatban azt találtam, hogy maga a "Hanzō" az a Hattori család fejének a mindenkori titulusa volt)

Hanzō Igában (伊賀) születtet, az egykori Mikawa (三河国) tartományban (mely a mai Aichi prefektúra része), és gyakran vissza is tért ide, a Hattori család birtokaihoz. Hattori Hanzō első ismert bevetésére viszont 16 éves korában került sor, mikor is mentőakció során kihozta Matsudaira Takechiyo (松平 竹千代, Tokugawa shógunná iktatását megelőző neve) fogva tartott lányait a Kaminogō-kastély (上ノ郷城跡) ostroma során. Egyébiránt úgy tudják Hanzō kiválóan bánt a lándzsával - ezt örökitette meg egy másik beneceve, a Lándázs Hanzō (Yari no Hanzō, 槍の半蔵). 
A korszak kiemelkedő összecsapásaiból bőven kivette a részét: 1569-ben ő vezette a ostromot a Kakegawa vár (掛川城) ellen, 1570-ben hősiesen harcolt az anegawai ütközötben (姉川の戦い, ahol Nobunaga a korszak csúcstechnológiás muskétásaival operált) mi több a legendák szerint ő nevéhez fűzhető a csatát eldöntő győztes stratégiát, majd 1572-ben a Tokugawa számára katasztrofális kimenetelű mikatagaharai csatában (三方ヶ原の戦い) is. Mindazonáltal, ezen mikatagaharai vereségben mutatott helytállásáért tették meg az igai alakulat, s mintegy 150 fegyveres parancsnokává. Itt érdemes egy kicsit kitérnünk a ninjákra.

Men in black 

A ninja (忍者) fogalma a népszerű kultúrának köszönhetően széleskörben ismert, ugyankkor széleskörben félreismert is. A ninják valóban léteztek, s bár a középkori Japán afféle különleges erőit képezték, ám alakjukat nagymértékben eltúlozta a köréjük szőtt legendák és fikció egyvelege. Mindazonáltal a fennmaradt források alapján a titkos bevetések, kémkedés (sekkō, 斥候), gerilla harcmodor, az ellenség prominens vezetőinek nyom nélkül való eltüntetése - ezek valóban a ninjutsu (忍術) taktikai eszköztárát képzték.
Bansenshukai (萬川集海) - a ninja tudás gyűjteménye

Köztudott, hogy a szemtől-szembeni szamurájharc eszményének mintegy antitéziseként (mely utóbbi jól illet szigorú fegyelemben felsorakozott, alakzatot tartó, gyalogos hadtestek, azaz ashigaru (足軽) gyakorlatához) gyökeresen eltérő harci stratégiákat alkalmazó ninjákat felbérelni alattomos és tiszteletlen taktikának számitott. Mindemellett a szamurájokkal ellentétben a ninják töbnyire alacsonyabb társadalmi csoportosulásokból kerültek ki, ami a harci módszereik mellett megvetésük további gyökeréül szolgált. 
Hokusai ninja-ábrázolása
Mivel a ninják szolgáltásai szigorúan bizalmas keretek között zajlottak az őket megbizó földesurak, a daimyōk között, ez a titokzatosság is hozzájárult a köréjük szőtt misztikumhoz.

A korszak két legismertebb professzionális ninja-konzultációt biztositó zsoldos alakulatai a Kōga-ryū (甲賀流) valamint a bejegyzés elején emlitett Iga járás nevéből számrazó Iga-ryū (伊賀流) iskolák számitottak, akik 1485 és 1581 között rivális daimyōk béreltek fel egymás ellen. 1581-től viszont mindkét ninja-klán a Japánt végül egyesitő Tokugawa szolgálatába került. 

Ördög, könnyek, szamuráj 

Hattori Hanzōra visszatérve, a csatateren kivül alakja sokkal inkább egy kémmester / stratéga alakja rajzolódott ki, semmint egy fekete ruhás ninjáé - talán éppen ez annak oka, hogy az egyetlen fennmaradt, Hanzōt ábrázoló portré szamurájpáncélban örökitette meg. 
Hattori Hanzō
Egyes feljegyzések szerint Sainen (西念) néven évekig élt szerzetesként, és az ő nevét viseli a templom, amit épittetett (西念寺), s mi utóbbi elsősorban Tokugawa Ieyasu idősebb fiának, Nobuyasu (松平 信康) emlékének szenteltetett. A sztoriról dióhéjban annyit, hogy Nobuyasu felesége Nobunaga lánya, Tokuhime (徳姫) volt. Tokuhime és Nobuyasu anyukája viszont nagyon nem birták egymást, Tokuhime pedig irt egy levelet apukájának, Nobunagának, amiben összeesküvéssel vádolta meg anyósát. 

Miután Nobunaga pedig mindezt felvetette Ieyasunak, Ieyasu zárkába tette feleségét majd kivégeztette, aztán seppukura utasitotta fiát, megjegyezve, hogy ő nem hiszi hogy Nobuyasu bűnös, vagy hogy részt vett volna az intrikákban, de az viszont túl nagy kockázat lett volna Ieyasu számára ha fia anyját megbosszulva harcot indit Nobunaga ellen, igy a klán egységének megérzése végett arra kérte, legyen szives felmetszeni a hasát inkább. És Hanzōt kérte fel a rituális öngyilkosság segédjének (aki a Nobuyasu hasfelmetszése után kegyelemből, azaz a halál meggyorsitásának érdekében lefejezte volna), Hanzō azonban nem volt képes kardot emelni saját urának gyermekére, igy megtagadta a parancsot. Állitólag ekkor mondta Ieyasu, hogy 

Még az ördög is képest könnyt ejteni (鬼の目にも涙)

Mindenestre értékelte Hanzō hűségét, amire a későbbiekben is nagy szüksége volt. Hattori Hanzō szervezte meg ugyanis a Tenshō Iga-háború (天正伊賀の乱, szó szerint az igai káosz a Tenshō-éra alatt) során Iga brilliáns védelmi stratégiáját 1579-től kezdve az önkényesen betörő Oda Nobukatsuval (織田 信雄) szemben, aki saját rátermettségét próbálta bizonyitani apjának, Oda Nobunagának, sikertelenül. 

Miután Nobunaga fia kudarcot vallott, a hirhedt hadúr Nobunaga saját irányitása alá vette a hadjáratot, a túlerővel Hattori Hanzō sem volt képes megbirkózni 1581-ben. Viszont ehhez az időszakhoz kapcsolódik az egyik legismertebb tette, mikor is a következő év során 1582-ben sikeresen kimenekitette Tokugawa Ieyasut Mikawa tartományból az Iga-járáson keresztül a Iga-klán, valamint az egykori rivális Koga-klán ninjáinak segitségével. Az történt ugyanis, hogy Nobunagát meggyilkolta saját tábornoka, Akechi Mitsuhide (明智 光秀) egy lázadás során, ki utóbbi szintén szeretett volna belépni a hatalmai játszmába, és hajtóvadászatot inditott a még élő riválisai, köztük az éppen nem túl messze tartózkodó Tokugawa Ieyasu ellen, aki pusztán egy maroknyi követőjére támaszkodhatott - köztük volt viszont Hanzō, aki épségben kimentette. 
Ninja és szamuráj összecsapása
Tokugawa később Edoba helyezte székhelyét, az Iga és Kōga klán ninjái képezték a személyi védelmét. A Kōga csapatok a kastély külső kapuja, az Otemon (大手門) védelmét látták el, mig az igai alakulatok a kastélyának legbelsőbb részeit, az Ōoku-t (大奥) őrizték (ahol többek között a shógun ágyasainak helységei is voltak), Hattori Hanzō vezetése alatt egészen 1596-ben bekövetkezett haláláig (a hagyomány szerint kedvenc hobbijának, a solymászat hódolása közben érte a vég, egyszerűen összesett). Azt már nem élhette meg, hogy ura, Tokugawa Ieyasu 1603-tól kezdve Japán shógunává válljon. 

Az örökség 

S noha a ninjákat ez elkövetkező évtizedekben is szerteágazóan alkalmazták, 1638-tól kezdve viszont tartós béke korszaka vette kezdedét, mely során a ninják szolgáltatásaira már egyszerűen nem volt szükség, igy lassan teljesen felszámolódtak az egykori iskolák és csoportosulások. 

Ugyanakkor éppen ez időtől kezdve kezdett formálódni az fikcióval és történelmi feljegyezésekkel vegyitett legendárium a ninjákkal kapcsolatosan nagyjából ma is a fejünkben él. A XVII. századtól kezdve emberfeletti képességeket tulajdonitottak nekik, éppúgy mint Hattori Hanzōnak.

A Meiji-restauráció (1868) idejére pedig már ninja vagy alternativájában shinobi (忍び) a kortárs folklór népszerű figurájának számitott, a különleges képességeik képzelt repertoárja a teleportációtól kezdve a vizen való járástól kedve a láthatatlanságig terjedtek, ami persze jobbára a szájhagyományon alapult hiteles forrásokkal szemben. E korábbi legendák lettek viszont táptalaja annak, hogy ninja történetek egyik legismertebb figurájaként Hattori Hanzō a későbbiekben mind a japán, mind a japánon kivüli népszerű kultúra hősévé vált a videójátéktól számos filmes produkcióig egyaránt. 
Egyszer elbringáztam a császári palotához, ez a kép éppen a Hanzō-kapunál készült 
Hanzō nevét őrzi ma a tōkyói császári palotának egyik bejárata (hol korábban a shógun rezidenciájva volt) - Hanzōmon (半蔵門, Hanzō kapuja), valamint az azonos nevű metróvonal, a Hanzōmon is. Egyébiránt a császári palota Hanzōmon bejárata előtti területet ma Wakában (若葉) ismerik, de 1945 előtt még Igacho (伊賀町), "Iga városként" tudták. Hanzō maradványait ma a Sainen-ji templom temetőjében őrzik, ahova valamikor elmegyek majd a közeljövőben.

Kapcsolódó bejegyzések:

A Távol-Kelet harcászata vol. 5  - Nobunaga muskétásai 

Ázsiai betyárok - Patkánykölyök és a ninjutsuban jártas Goemon legendája

Nijō-jō, KyōtōNinja-biztos csalogánypadlózat

Taira no Masakado - a fejnélküli szamuráj bosszúja

Konfuciánus gengszterek - a yakuza története

Ninja-irás a fubito.blogspot blogon

Túrák Tōkyō körül vol. 5 - 箱根

0
0
Tōkyō környéki túrák következő, mintegy közhelyes epizódja Hakone. Hakonéba tőlünk eljutni elméletileg nem lenne különösebb kihivás, ámbár a kanagawai Odakyu-vasútvonaléppúgy a kifürkészhetetlen természet karmai között nyomorog, mint a Magyar Államvasutak Zrt. Szombat reggel szokatlanul korán sikerült zigótaállapotból embert faragni magunkból, s már kilenc óra tájékán Odawarában volt, honnét pusztán egy zhenjiangi fogatlan vámpir köpésének hatótávolságában lokalizálódik Hakone (箱根) városa (6 km). De az kegyetlen természeti erők rettentő faágat basztak az Odawarából Hakonéba induló vasútvágányra, ami totálisan megbénitotta a közlekedést órákon keresztül. 

Marhára nem illik az az Ashinoko (芦ノ湖) tóra ez az álkalózhajó...
Sebaj, fogjunk taxit - gondultuk, hisz nincs olyan messze Hakone. Ez alapvetően jó ötlet volt, csakhogy előttünk éppen 126,999,000 embernek is eszébe jutott, ergo már a taxiba sorban állók enumerációját nézve feladtuk az egészét. Menjünk gyalog? Fenéket, hátizsákom tele cuccal (drón, fényképező meg az objektivek, sör), inkább kibekkeltük az állomáson lévő Misten Donutsban, mig vissza nem jött az élet a vasútvonalba. 
Na de cserébe csodálatos időnk volt! Ami önmagában csoda, hiszen Raijin és Fujin mindig nyomon kiséri utazásainkat, és rögvest esőt, szelet, mennydörgést von maga után, ha útnak indulunk. Ám ahogy megérkeztünk végre Hakonéba, pompás idő fogadott. 
Aminek örültünk, célunk ugyanis a pampák voltak, mármint a voltaképpeni hakonei pampák, ergo a sengokuharai fennsik (仙石原高原), ami a november környékén aranysárgává változó susukinak (芒 / 薄, Miscanthus sinensis) nevezett - magyarul éppenséggel Japánfűnek (vagy virágosnádnak) forditott magasfűféle boritja be a nem túl nagy kiterjedésű rétet. Voltunk már itt korábban, de nem novemberben, e hely viszont ebben a hónapban a legszebb. E magasfűrengeteg ugyanis nagyon fotogén környekezet varázsol mindeféle bokehlicious képek gyártására, lásd alább.

Fotók az avarszintről:

Fotók madártávlatból:

Apropó imhol a drónfelvétel videó formájában a tripről:

A fotozás-drónozás után továbbmentünk a közelben található hotelünkhöz, ami még vélhetően a japó buborékgazdaság időszakában felhúzott, megalomán fogantatásban mára kissé megaszalódott, masszivan shówappoi hotel, de az kapásból pozitivum volt, hogy a lehető legjobb szobát sikerült megkapnunk, mivelhogy előttünk valaki az utolsó pillanatban visszamondta azt. Yatta! 
A Fuji hósipkája kikandikál a dombok mögül
Másnap az onsen után elnéztünk Ōwakudani (大涌谷) vulkanikus völgyébe, ami a kénes gejzirekről illetőleg a forró vizű forrásokban főzött, szénfeketévé vált tyúktojásokról hires, mi utóbbinak fogyasztása állitólag 7 évvel növeli meg az egyén életét. Miután felmentünk a felvonóval, olyan nagy szél kerekedett, hogy nem is igazából az plusz 7 év, ellenben a jelenben való túlélés motivált, némi fotózás után - a Fuji teljes pompájában engedte megmutatni magát! - el is indultunk haza.
Egyébiránt, még a megérkezés napján bementünk az állomásnál lévő jegyirodába, hogy kiváltsuk a Hakone Freepass-t, s mivel az 4,000 ropit kóstált, gondoltuk annyit úgyse fogunk buszozni, etc. Nos, a trip végére kb. 4500 yent simán elbuszoztunk/felvonóztunk, ergo tanulság hogy megéri a freepass. Szóval nagyjából ennyi volt Hakone, mindenképp megér egy vizitet, talán többet is.

Kapcsolódó bejegyzések:

Túrák Tōkyō körül vol. 1 - Takaó-kakaó bébihegymászás

Túrák Tōkyō körül vol. 2 - Mitake-hegy, egy fokkal nehezebb túra

Túrák Tōkyō körül vol. 3 - Hossawa-vizesés, Hinohara


Shiromaru-gát - újfent Okutama-barangolás

Nasu - barangolás a felföld van ormain s rejtélyes mocsárvilágában 

Nikkō - ne mondd, hogy kekkó, míg nem láttad Nikkót!

Aokigahara - hullajó kikapcsolódás is lehet

Omotesandō illumináció

0
0
Tōkyō nem szarral gurigázik, ha karácsonyi kivilágitásról van szó. A komplett városrészeket behálózó fényterror minden Decemberben lesújt és a Szíriuszról is láthatóvá teszi a megapoliszt. 

Ami végső soron nem megvetendő látvány, sőt, megtekintést érdemlő. Minden évben végigsétálunk valamelyiken, tegnap az Omotesandōn (表参道) lévő mutatványt vettük szemügyre. A Omotesandō és a Jingumae (神宮前) között húzódó gyertyánszil (欅, keyaki) fasort mintegy 900,000 aranyló ledlámpával turbózzák fel, ergo valaságos karácsonyi bokeh-bányává avanzsálódik a sugárút. Fénysugárút:
A bokeh fa termése a bokeh-bogyó
December 25-ig látogatható. Ha erre jársz éppen, látogasd. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Yokohama karácsonyi vásár - forralt bor s virsli az Akarengánál

Paulaner karácsonyi vásár - Shanghai

Xintiandi karácsonyi vásár - Szintén Shanghai

Galaktikus piac - a mindennapi Star Wars Shanghaiban

Karácsonyi kínai szószedet - töltött káposzta kinaiul?

2017 top 15

0
0
2017 december közepén járunk, s mivel nemsokára hazaugrok egy kicsit, még mielőtt belevetődnénk az idei karácsonyba, visszapislantunk a 2017-es évre, azon belül is a kedvenc fotókra, ami az utóbbi pár év óta már-már hagyománnyá válik a blogon. Az idén számolni se tudom, mennyi kép készülhetett, minimum 14-15,000 fotó rejtőzhet az ezen esztendő számára nyitott mappákban. Ezekből kisérlem meg kiszortirozni ki a legjobb, de legalábbis legkedvesebb 15-öt, lásd alább:
Három alkalommal próbálkoztunk a Skytree bevételével, mióta Tōkyōban élek, s idén harmadik alkalomra végre sikerült - és azt mondom megérte: az esti fényekben vibráló, gigászi metropolisz látványa valóban nem mindennapi. Nem mellesleg, a 350 méter magason lévő kilátóban jöttem rá, hogy nekem kell egy drón.
Divatguru az Omotesandōról - nem lehetett nem lefotózni e figurát!
Vizcseppek az eső után - Numappara ködgubába burkulózótt lápvidékén barangoltunk, az egyik legjobb idei kirándulásunk során
Backstreet Boys Shin-Ōkuboból (新大久保) 
Droneselfie - újitás az idén a DJI Spark - szóval már a Skytree óta nézegettem a Mavic-et, ami optimálisnak tűnt, ám mivel Japánban szigorú dróntörvények vannak és Tōkyōban amúgy se nagyon használható, kicsit sajnáltam még ennyit is kiadni rá, ám ahogy kijött a Spark, már aznap rendeltem egyet. És maximálisan elégedett vagyok vele. A 1080 nem olyan rossz, mint ahogy azért a youtube-on rinyálnak, sőt. Fotózást illetően értelemszerűen inkább kell rá egy repülő iphone-ra tekinteni, semmint egy komoly masinára, jóllehet facebookra, instagramra való megosztáshoz, vagy akár kisebb méretű fotók nyomtatására (15X20-as méretű, kinyomtatott képeim teljesen élesek) tökéletesen alkalmas. Ezt a képet még a Hatonosu-völgyben készitettem Okutamában, ahol engedély nélkül is lehet drónozni. Pusztán 2 óra vonattal...
Shinjuku, az Omoide Yokochokocsma-labirintusa megunhatatlan fotó-vadászterület, mint valamennyi yokocho utcácska, élénk szinek és folyamatos nyüzsgés, 35 / 50mm-es objektivek van kitalálva ez a hely!
Kormorán trió a tamagawai naplementében - egyszerűen a szinek miatt szeretem ezt a fotót
Ōtemachi felhőkarcoló-geometria. Tiszta tetris-szerű ha alulról bámuljuk e felhőlékelő objektumokat a japán főváros egyik üzeleti negyedében. Végre van egy széles látószögű 18-35-ös lencsém, ez a kép is azzal készült. Videó ugyaninnen itt
A yokohamai kinai negyed kokettáló fényei
Oh, ez újfent Yokohama, az indusztriális gyönyörök szintere - naplemente után, ahogy kihajóztunk, a háttérben Minato Mirai várorészének sziluettje
Zombie kurvás nővérke Shibuyáról, Halloween estéjén. Imádom az esti várost esőben, vagy eső után fotózni, s cyberpunkot idéző fények közepette vadászni az érdekes momentumokat avagy arcokat.
Szintén Nasu, pontosabban Numappra mocsárvilága,  a fák törzse s ágai sajátos keretet képeznek, ezért került beválogatásra 
Gesztenye-tüzérség valahol Shinjuku környékén
A támadás. Sirályok a Tamagawa-folyón. Engem ezidáig úgy semmilyen szinten nem érdekeltek a madarak, és ezért nem is figyeltem, mily gazdag a madárvilág a kedvenc folyónk környékén, ám történt hogy egy szép délután éppen a fényképezővel a kezemben sétáltam a folyónál, ahol ezekre a halászó sirályokra lettem figyelmes. Ekkor jöttem rá, hogy voltaképpen Madarász Henrik inkarnációja vagyok. Be is szereztem közben egy 1.4-es telekonvertert, jövőre pedig muszáj lesz egy szupertelét is - madarakat fotózni tök érdekes!
Szintén egy listára került drónfotó Hakonéből - az utóbbiakben bekerült egy panoráma funkció is a Spark repertoárjába, ami pusztán azért is jó, mert összerakva a képeket magasabb felbontású fotókat kaphatunk. A ragyogó időben szépen megmutatta magát a Fuji is a háttérben.

Szóval nagyjából ennyi volt a kedvenc képekből, ahova még sokat szivesen feltöltöttem volna, de akkor soha véget nem érő poszt lett volna. Egyébiránt, mostanában jobbára az 500px oldalamat frissitem, ott fent vannak ezek a képek, és még sok egyéb másik is. 

Mielőtt pedig elköszönnénk, még megjegyezném hogy a tizezernyi fotó mellet pár videót is készitettünk is az idén, ezek közül tényleg csak a három legjobbat linkelem alább.

Hakone 


Hatonosu-völgy



Ezennel pedig tényleg owari. Ezúttal is köszönöm a folyamatos figyelmet a blogon, amit idén is igyekeztünk megtölteni egy-egy tofuszelettel a fotó-cunami mellett, és az elkövetkező esztendőre is ugyanigy tervezzük folytatni, ergo tarsatok velem jövőre is! 


Kapcsolódó bejegyzések:

2016 top 15 - a tavalyi termés

2015 top 15 - 2015 termésének legjava

Japán folklór vol. 8 - Madarak a japán kultúrában

0
0
A japán folklór sorozat soron következő bejegyzésében egy rövid áttekintést nyújtunk a madarak elsősorban a shintó illetőleg a japán kultúrában betöltött szerepéről. 

A madárszerű lények első irott feljegyzését illetően a következő sztori a talán legismertebb: kezdődött minden azzal, hogy úgy tűnt, soha nem ér véget a sötétség melyben a világ reményvesztettül esedezett a hajnal fényeiért, miképpen a Nap, illetőleg az Univerzum istennője, Amaterasu (天照) egyszerűen nem volt hajlandó előjönni nyughelyéről. 
A többi isteni entitás - kami - belátta, hogy tenni kell valamit, hiszen a napfény nélküli élet nem tűnt optimálisnak. Valahogy ki kellett csalni Amaterasut, hogy ismét fénnyel töltse be a mindenséget. A terv a következő volt: egy tükröt tartani Amaterasu barlangjának bejárata elé (hogy elkapják a visszatükröződését), miközben kakasok (ondori, 雄鳥) keltettek zsivajt, hogy felkeltsék az istennő figyelmét. A trükk beválni látszott - a kakasok kukorékolására, valamint a barlangja bejáratának fényére a Napistennő kimerészkedett rejtekéről igy újfent fénnyel telt meg a világ. Ergo pár kakasnak sikerült a sintó vallás főistenét csőbe húzni.

Elmondások szerint egyes sintó szentélyeknél a mai napig tartanak kakasokat (noha én ezidáig nem láttam), mi több a torii (鳥居) kapuk, melyek a sintó szentélybe vezető utat jelölik, egyes elgondolások szerint az (áldozati) kakasok ülőhelyét szimbolizálják. Megjegyzendő, hogy mivel a torii irásjegyeit a a madár - tori, 鳥 - és a lakhely (ez esetben ól) 居 - képzik, más elgondolás szerint pusztán onnan erede a név, hogy a a sintóban a madarak az istenek hírnökei. 
Torii kapu Hakonéban 

De nem pusztán a kakas szerepel kiemelkedő helyen a japán folklórban. Már a Kojiki (古事記, A régi idők feljegyzései), a legrégebbi fennmaradt japán krónika, ami számos mitoszt, legendát, leszármazi adatokat tartalmaz - is számos madárról tesz emlitést. Számos a műben foglalt történet a mondabeli első japán császár, Jinmu-tennō (神武天皇) köré csoportosul, aki éppenséggel Amaterasu leszármazottja is volt. A vele kapcsolatos egyik történet emlitést tesz arról, hogy Jinmu-tennō egy sólymot (taka, 鷹) látott hajói közelében mielőtt meghóditotta egész Japánt, amit szerencsés jelnek értékelt. Később aztán egy álmában Amaterasu elárulta neki, hogy Yatagarasut (八咫烏), a csodás háromlábú varjút küldi majd hirnökeként a császár megsegitésére. Az álomban látott vizió pedig beteljesült, az isteni madár pedig győzelemre segitette Jinmu-tennōt. 
Mint számos ősi civilizáció, a korai japánok is előszerettel asszociáltak a halálra és a túlvilágra madárszerű lényekkel. Régészeti sirfeltárások eredményeit feldolgozó tanulmányok szerint a madarak Japánban az ún. pszükhopomposz („a lelkek vezetője”) szerepkörét töltötték be, mely a vallástörténetben olyan lényt (szellemet, angyalt vagy istent) jelöl, akinek a feladata, hogy elkísérje az újonnan elhunyt lelkeket a túlvilágra. 

Számos esetben az ember lelke is madár formájában manifesztálódott. Yamato Takeru (生年不詳), a japán krónikák legendás hőse "Japán Bátra" a Kojiki szerint halálát követően egy fehértollú madárrá változott - jóllehet a madár pontos fajtáját illetően nincs konszenzus, a spekulációk a szalonkától a hattyúig terjednek.

A halál illetve az újjászületés témájánál maradva, egyes japán népi hiedelmek szerint a halottak varjú formájában visszatérhetnek. Némelyik régió mitológiája szerint buddhista szerzetesek vagy speciálisan képzett hegyi aszkéták (yamabushi) kami-szerű lényként születhetnek ujjá, madárszerű tulajdonságokkal felvértezve (úgymint szárnyakkal és tollakkal, kánya vagy varjú fejjel). Sokak számára ismerős lehet a tengu - akivel már számos hegyi túra vagy éppen a tengu-fesztivál során találkozhattunk, a túrákat lásd ittés itt - mely mitológiai entitások a hegyekben illetve felföldek erdejeiben vélt élni, szintén többnyire (bár nem minden esetben) madárfejjel ábrázolt, harcias lény akivel jobb nem packázni.
Tengu fotóm a Takao-hegyről

Persze nem pusztán túlvilággal kapcsolatos vagy félelmetes formában öltenek testet a madarak a japán folklórban, a darufélék (tsuru, 鶴) példának okáért Japán kedvenc tollasai közé tartoznak. A japán mitológia hét szerencsehozó istenét - shichifukujin (七福神) is gyakorta ábrázolták daruk kiséretében, főképp Fukurokuju (福禄寿) és Jurōjin (寿老人) alakja kapcsán. Utóbbi két szerencsehozó istenség egyaránt a hosszú élet istenségeként ismert, s úgy tartják hogy a daru hozzájuk, azaz a hosszú élethez való társitása taoista hatásokból ered (a daru a kinai mitológiában is kitüntett szerepet tölt be). Az origami egyik gyakori formája szintén a daru, a hiedelem szerint pedig aki képes 1000 darut hajtogatni, az hosszú életre számithat. Vélhetőleg a hosszú élet képzete kapcsán volt szokás darumadár origamit házassági ajándékként adni, a pár hosszú és boldog életének szimbolikájaként. 
A daru mellett szintén népszerű madár még a kormorán (u, 鵜), melyet ugyancsak emlit a Kokiji krónika: Jinmu-tennō segitői közt beszámol olyan halászokról, akik kormoránokkal halásztak (ez a japánul ukaiként (鵜飼い · 鵜飼 ) tudott gyakorlat szintén ismert Kinában, még egy dél-kinai utam során találkozhattam vele, persze már pusztán mint kulturális örökség részeként működő gyakorlatként). 

Népszerű mitológiában is ismert madár még a fácán, melyet többek között Amaterasu hirnökeként ábrázolták. A zöld fácán vagy más néven Schiller-fácán kiji (雉子) japán nemzeti madara, az albinó változata pedig a mindenkori császári udvar számára volt igencsak fontos, miképpen a Nihonshoki (日本書紀, más néven Nihongi, Japán krónikája) i.sz. VIII. századi műve alapján ugyanis a fehér fácán annak volt a jele, hogy az istenségek elégedettek voltak a császár uralkodásával. 


Kapcsolódó bejegyzések: 

Japán folklór vol. 1. - Goemon és a Patkánykölyök, a japán betyárok

Japán folklór vol. 2- Nekomata, a macskaszörny

Japán folklór vol. 3 - Namazu - a földrengető harcsa

Japán folklór vol. 4 - a kappák és a Shirikodama, misztikus lélekgolyóbis az ánuszban

Japán folklór vol. 5 - A gigantikus tanuki-here

Japán folklór vol. 6 - szamuráj-szellem rákok - a Heikegani legendája

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló 

Japán folklór vol. 8. - Umibōzu, a tengeri szerzetes




Japán kocsmológia vol. 3. - Yokochō sikátorok - Nonbe Yokochō

0
0
A japán kocsmológia áltudományos bejegyzéssorozat soron következő epizódjában jó messzire mentünk, mégpedig a Tateishi (立石) állomáshoz, ami a Keisei-vonalon (京成) a Skytreetől kb. tiz percnyire van, mintegy a civilizáció határmezsgyéjén, hiszen ott található a Nonbe Yokochō (呑んべ横丁). Igazából jártunk már itt pár évvel ezelőtt, amikor még csak kirándulóban jártam át Shàng​hǎi​ból, és az isten sem tudja miért, de Taito-kuban kellett szállást foglalnom, hiszen fingom nem volt mi hol van Tōkyōban. 
1955-ben nyitották meg a Tateishi áruházat, aztán azóta itt nagyjából meg is állt az idő. Az állomást környékező kis sikátorok hálózatában rendesen időutazhatunk valami képzeletbeli, régmúlt Tōkyōba.
Tachiguizushi (立ち食い寿司) - álló étkezős sushizó
Szóval masszivan retrós hangulata van, de én imádom az ilyen helyeket, a szineket, a szagokat, az árusok kiabálását, a szünhetetlen sürgés-forgást.
És itt van maga a Nonbe Yokochō bejárata, enyhén cyberpunkos miliőben. Nem túl nagy kiterjedésű maga a cimben szereplő yokochō, mindössze pár szűk utcácska kanyargózik egymásba kancsal fények kokettálásában, piagőzben, az eltolható ajtós mini-krimók mélyéből felhörgő korhelyes karaoké melódiák kiséretében. 
És egyébiránt, ha már a környéken jártunk, jól emlékeztünk hogy valami csudajó sültcsirkét ettünk itt egy kis kifőzdében, amit történetesen sikerült is megtalálnunk, a neve pedig nem más mint Torifusa (鳥房) Ekkor még nem sejtettük, mire válalkozunk.
Szóval több mint három évvel ezelőtt egyszerűen csak találomra besétáltunk ide, addig most valami elcseszettül hosszú sor kanyargott a bejárat előtt. Beálltunk hát, valami csak lesz.
Nem, nem lett semmi több, mint egy óra után sem. Komolyan utáljára ennyit az elte tanulmányi osztályán vártam anno. Mostanában Tōkyōban is czudar cidri van, a héten minusz 4-5 fokok voltak, egy óra várakozás után  - gondultuk most már húzzunk a picsába - de aztán jobban meggondolva ennyi várakozás után már feladni is hülyeség lett volna, ergo nolens-volens jégcsappá fagyva álltunk a hideg eónok örökkévalóságában, messiásként vártunk a kis kifőzdéből kikeveredő egyénekre, hogy helyükre végre bemehessen valaki, s akkor hirtelen kiszólt Darth Maul, hogy kezdődik a show, csibéim.
Pár évvel ezelőtti megfigyelésem szerint a "különböző szögből hol bácsinak, hol néninek hol baziliszkusznak látszó bácsinénibaziliszkusz", az egyszerűség kedvéért maradjuk Gojira-néninek nyakon fogva berántott bennünket, és innentől nem volt megállás. 
Jött a Kirin-folyam, majd a forró szaké - atsukan (熱燗) egymás után, soha véget nem érően. Fogalmam sincs mennyit vártunk ezek után.  
鶏皮生姜煮 - főtt csikerbőr gyömbérrel
Ponzusashi (ぽんずさし) - voltaképpen fűszerezett, nyers csikerhús-sashimi mai vágott csirkéből
Mennyből a csirke, leszállt hozzátok éhenkórászok, hogy Tateishibe sietve menvén lássátok, lássátok.
S végül ahogyan az öngyilkos ork végigrohant a Helm-szurdokban a robbanóanyagot magasra tartva, a Gojira-nénik úgy hozták végre ki a hely specialitását, a sültcsirkét. Aztán nehogy azt képzeld, hogy csak úgy szépen, szentimentálisan meg lehet hamikázni AZ UNIVERZUM LEGJOBB SÜLTCSIRKÉJÉT, merthogy tényleg az! -  itt kezdődik csak igazán a  málenkij robot.
Vélhetőleg minden ember nagymamája spártai rabszolgahajcsárrá válik egy-egy vasárnapi ebéd alkalmával, s csattan a korbács ha nem csúszik még be az kis darab csikercomb,  oh itt a Torifusában egyből lesz plusz négy Gojira-nagymamád, akik deszkafalat kipusztitó üvöltésekkel adják tudtodra, ha nincsenek megelégedve teljesitményeddel, már ami a sültcsirkehús bepuszikálását illeti. 
Itt bizony senki sincs biztonságban, a legkomorabb pityókás kőtōkyō-i ojiisan is le lesz ordibálva, mondjuk ha már többet nyakalt a kelleténél és izgágáskodik. Ha belépsz a Torifusába, el kell fogadnod a sülticsirke-templom szabályait. Óriási ujjak százai, ezrei mutatnak rá minduntalan a még el-nem fogyasztott csirkerészletekre, te pedig csak aláveted magad, hisz belátod hogy a természetfeletti erők akarátával szemben küzdeni hasztalan, óh mily hasztalan.
Mindazonáltal sikerrel abszolváltuk a missziót. A sültcsirke valóságos apoteózisa volt ez apukám, karöltve némi időutazással a régi Tōkyōba talán, vagy a fene tudja,  de csodálatos élmények nehéz málhájával hagytuk el a helyet,  úgy éreztük magunkat, mint aki megette Piroskát, a nagymamát, a farkast de még a vadászt is, oh ide még vissza kell térnünk az egyszer biztos!

S mellesleg bár szerintem bármennyit megérne ez a hely, kettőnknek 3500 yen volt a számla, ami eléggé meglepődtünk hiszen 2 csirke, meg a fasztudja mennyi sör, szaké után nem kicsivel többre számitottunk. Ergo, ha sikerül elkeveredned a  Nonbe Yokochō környékére, semmiképp se mulaszd el a Tofifusát


Kapcsolódó bejegyzések:


Japán kocsmológia vol. 1 - Omoide Yokochō, Shinjuku izakaya-labirintusa

Japán kocsmológia vol. 2 - Nonbei Yokochō, a pityókások sikátora

Hōtō-tászta - első és egyetlen gasztrós bejegyzés a blogon


Mivanmivanmivan– milyen beszólások előznek meg egy verekedést Kínában?

Verbális védekezési technikák a kínai krimókban– önvédelmi csapszék-szókészlet

Baijiu-centrikus elukubráció– kínai pálesz s passzió

A majomsziget 猿島

0
0

A Sarushima (猿島), vagyis Majomsziget Yokosukától (横須賀市) pár perc hajóútnyira található kis sziget, mely mára leginkább turistalátványosság, avagy a pecások kedvelt célpontja, az Edo-korban viszont stratégia jelentőségű erődként funkcionált a szárazföld védelmében.
Az 1800-as évek elején ugyanis a Tokugawa sógunátus katonai erőditményt alakitott ki a szigeten, aminek a maradványai a mai napig láthatóak. Egészen a második világháborúig katonai használatban is volt a sziget, a sógunátus ágyúit később modern tüzérségi lövegekre cserélték. S jóllehet valós harcok nem történtek a szigeten vagy a sziget közvetlen közelében a háborúk alatt, csak 1996-ban nyitották meg a civil közösség előtt. Azóta pediglen erősen megváltozott az egykori barakkok és katakombák funkciója: az egyik leghosszabb megmaradt földalatti átjáró manapság példának okáért a "Szerelem alagútja" néven fut, és állitólag ezen végigsétálva elmélyül a párok egymás iránti elkötelezettsége. Lol. 
A sziget elnevezésével ellentétben majmok egyáltalán nincsenek itt, elvileg pusztán egy legenda kapcsán kapta a titulust, mely szerint volt egy pap, aki egy fehér majmot követve jutott ide. Mi viszont hajóval jöttünk, mégpedig a Mikasa-mólótól (三笠桟橋), ahonnan mindössze kb. 7-8 perc az út a szigetig. 
Ha majmok nem is, madarak annál inkább akadnak a szigeten, főleg kormoránok, kányák, ezüstsirályok kaphatók lencsevégre, hoztam is a 200-500-as szupertelét:
Közönséges barna kánya
Asztro-kánya

A sziget maga nem túl nagy kiterjedésű, egy jó óra alatt kb. az egész bejárható. Az egykori kaszárnyák és lőporraktárak téglaépületeit szentimentálisan visszafoglalta a természet, helyként olyan érzése van az embernek, mintha valami elfeledett Jedi-templom romjai között járna. Az egykori erőd maradványai egyébiránt az ismert Ghibli gyártotta film, a Laputa – Az égi palotában (天空の城ラピュタ) található romok inspirációjául is szolgáltak. Állitólag. 
Nagy szivfájdalmamra drónozni tilos e szeletnyi föld s szikla felett. Semminemű felvétel nélkül azért természetesen nem hagyhattuk el a helyet, itt alább pedig egy rövid videót találsz a szigeten való barangolásról. Telóval készült, amit tovább súlyosbít hogy nem állitottam 4K-be, a vimeo pedig feltöltési limit-korlátot vezette be, igy maradt a régi youtube-os fiókom, kárhozat:


Nyaranta különösen népszerű placc, a sziget homokos tengerpartján lehet standolni, grillezni (bérelhető a felszerelés is Július-Augusztus hónapjaiban), bulizni, etc. Lehet a nyáron vissza is jövünk, hisz nincs messzebb tőlünk, mint mondjuk Enoshima

Itt Yokosukában található amúgy egy amerikai haditengerészeti állomás, nem véletlenül az állomás körül csak úgy nyüzsögnek az amcsik, és a közelben is volt pár hadihajó, mármint effektive működő is. Mikasa mólójánál pedig a mára múzeummá alakitott Mikasa (三笠) csatahajó található, melynek kitüntetett szerepe volt az 1904-1905-ös orosz-japán háború során. Massziv darab. 


Megközelités: Hajóval a Mikasa mólótól (Yokosuka vasútállomástól kb. 10 perc séta). A hajók kb. óránként reggel 8:30-tól indultak, és 4-kor jön vissza az utolsó a szigetről. Az oda-vissza jegy 1300 yen. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Shimoda - menekülés a japán fővárosi nyárból

Xioyang-sziget: itt pusztitottuk el a gyűrűt, amit a qufulu-i piacon vettünk, ez a sziget ugyanis a megtestesült Mordor! Videó desu.

Yokohama - blogcsokor 

Túrázás Japánban - szintén blogcsokor a kapcsológó tag-ek mentén

Goutokuji 豪徳寺

0
0
Bizonyára sok olvasó számára ismerős figura lehet a maneki neko (招き猫) "az integő (üdvözlő) macska", mely gyakran látható éttermek illetve boltok előtt elhelyezve. A maneki neko elsődleges funkciója a jószerencsét hozás, pontosabb a kuncsaft avagy vendég beinvitálása, ami egyben pénzt is jelent - a kinai forditás ezt egyértelműbben vissza adja: zhāocáimāo (招财猫) "vagyont hozó macska".
Számos legenda van a szerencsehozó macska eredetével kapcsolatban, az egyik legismeretebb pediglen a Goutokuji (豪徳寺) templomot tartja az ezzel kapcsolatos hiedelmek kiindulópontjának, ami tőlünk nincs túl messze, és a mai ragyogó tavaszi időben időben el is bringáztunk oda.  A templom környezete amúgy nagyon szép, bringa nélkül kicsit körülményes odajutni.
Szóval az egyik legenda szerint, még az Edo-korban, egy nagybirtokos előkelő Hikone városából (ma Shiga tartományban található) elhaladt egy templom mellett Edóba tartó útja során. Ott aztán meglátott egy macskát, ami beinvitálta a templomba. 
Az előkelő mintegy elfogadva a macska hivagatását, meg is állt a templomnál egy pihenőre. Kisvártat pedig hatalmas vihar kerekedett, a földesúr azonban a templom menedékében átvészelte az égzengést, s végtelenül hálás lett a macskának, mi több annyi pénzt adományt gyűjtött össze, amivel újjáépitette a templomot, ami végeredményben a Gotokuji lett. Ettől kezdve az emberek pedig az integető macska szobrait kezdték el adományozni a templomnak, miután saját kivánságuk valóra vált. 
Nos, az idők során elég sok kivánság válhatott valóra, már ha pusztán a macskaszobrok számából indulunk ki, ugyanis sok-sok ezer pénzszaró cirmos nemzetiszocialista jelleggel lenditi karját a templom kertjében, ami érdekes látvány. Kezdődjön hát a maneki-catwalk képekben:
Owari. Más látnivaló nem nagyon van a templom környékén, mindenesetre egy érdekes kitérő lehet, ha az időnk engedi. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Nekomata - a japán folklór nem éppen szivderengető cicusa

Jindaiji - szintén bicajjal egy másik kevéssé ismert fővárosi templomba

Kawagoe - rövidke trip a japán fővárosból

Kamakura - ugyancsak rövidke trip a fővárosból

Túrák Tōkyō körül - blogcsokor

Luoyang - Shaolin-kolostor

Shanghai Jing'an templom - az urbánus buddhista oázis

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 9 - San'ya népszállói

0
0
今日の仕事はつらかった
あとは焼酎をあおるだけ
どうせどうせ山谷のドヤ住まい
他にやることありゃしねえ

Kemény volt a mai gálya,
csak egy kis nyakalás maradt hátra,
Úgyis itt tengődöm San'yában,
tenni való tán mi más van?



Szabados forditásomban a San'ya Blues (山谷ブルース) sorai Nobuyasu Okabayashi (岡林 信康), a japán Bob Dylan tolljából, ami nagyjából Tōkyō egykori gettójának kvintesszenciája is. Igen, jól olvastad: a Tōkyō sötét múltja sorozat újabb epizódjában a város egykori, voltaképpeni nyomornegyedének történetét járjuk kicsit körül.

Taitō (台東) és Arakawa (荒川) kerületek között található a valaha San'yának (山谷) nevezett városrész, kivált a Namidabashi-kereszteződésről délre található részen. San'yát a fővárosi kormány 1966-ban feloszlatta, és a szétdarabolt közigazgatási egységeknek új nevet adott.
San'ya, illetve ezen városrész története egyébiránt egészen az Edo-korig nyúlik vissza, ugyanis már régtől fogva itt kapott helyet kvázi minden olyan létesitmény, ami Edo lakói szerettek volna szőnyeg alá söpörni a nyilvánosság mögött - kivégzőhelyek, vörös lámpás negyedek, és itt dolgoztak a kor társdalmának perifériájára került embertömegei, úgymint az alantosnak béjegyzett foglalkozást űzők (hentesek, bőrművesek) is.  
Katolikus és protestáns egyházi szervek is megjelentek San'yában, karöltve ökumenikus segélyszervezettekkel, szociális segélyközponttokal, etc. 
Az Edo-korban jelent meg a kichinyadónak (木賃宿) nevezett népszálló tipus, mely olcsó szállást biztositott, élelem nélkül, főleg a Ōshū Kaidō (奥州街道) illetve a Nikkō Kaidō (日光街道) között, mely utóbbiak a korszak legfontosabb közlekedési útvonalai közé tartoztak.
A Meiji-korszak kezdetével aztán az új japán kormány pedig rásegitett az olcsó külvárosi lakóövezet fejlesztésére, közel az elmitett nagy országutakhoz, hogy lakhatást biztositsanak a szegényebb társadalmi rétegeknek, többek között a riksásoknak is, akik a Yoshiwara vöröslámpás negyedéből furavarozgatták a kuncsaftokat.
A világháborúkat megelőző időszakban már egy erősen szegregálódott terület alakult itt ki, ahová különösen az 1923-as nagy kantōi (関東大震災) földrengést követően egyre nagyobb számban özönlöttek ide napszámos bérmunkát végzők (főképp újjáépitési munkákra). Majd a háborút követően, az otthonukat elvesztők számára eredetileg átmeneti szállások (könnyedén összetákolt egyszerű lakások) állandó lakásokká váltak.
A második világháborút követően pedig Japán gyors gazdasági növekedési pályára állt, nem mellesleg pedig a háborúban szarrábombázott (東京大空襲) Tōkyō ujjáépitése óriási munkaerő-szükségletet vont maga után, ezen megnövekedett munkaerő elszállásolására pedig ugyancsak a San'yában kialakitott munkássszállók kiterjesztése bizonyult a legkézenfekvőbbnek. 1961-re már több mint 300 ilyen népiszálló működött San'yában, ami több mint 20,000 munkásnak adott fedelet, akik többnyire 3K jellegű melókat űztek. A 3K alatt pedig a következőt értjük:

汚い
きつい
危険

Kitanai, kitsui, kiken: mocskos, megerőltető, veszélyes - fekete munkában nem volt hiány. Nem véletlen, hogy a yakuzákés egyéb alvilági szervezetek, szélsőjobbos politikai csoportosulások erőszeretettel rekrutáltak új tagokat innen San'yából, a közbiztonság jóformán kezdett eltűnni a városrészből. 

Ha mindez nem lett volna elég, még érdemes azt tudni hogy bár 1966-ban Tōkyō 23 kerülete egységes elhatározásra jutott a hajléktalanok helyzetének megsegitésére, illetve helyi (kerületen belüli) orvoslatára. Azt megelőzően viszont az egyes fővárosi kerületek egyszerűen nem voltak hajlandóak kezelni megfelelően ezt a problémát, és saját kerületük hajléktalanjait is szentimentálisan San'yába paterolták "átmenetileg". Csak aztán valahogy elfeljetették visszahozni onnan őket.
Szóval adott volt egy terület, ami már az Edo-kortól kezdve a szegények lakóövezete volt, ide özönlöttek a napszámosok is, főleg a háborút követően, majd a korabeli Tōkyō hajléktalanjait is San'yába szűműzték. Az 1960-as években, e döntő többségében nehéz sorsú, alacsony bérért kemény fizikai munkát végző munkások és hajléktalanok által lakott negyedben számos felkelésre került sor, komoly para volt az alkoholizmus majd megjelentek a drogok, a közbiztonság is egyre rosszabb állapotba került.

Tōkyō kormánya ezen okok végett létrehozta a 1960 a San'ya-körzeti Rendőrállomást amit csak Mammut Rendőrállomásnak (マンモス交番) nevezetek, hiszen méretét tekintve jóval nagyobb volt az átlagos kōbannál (rendőrörs). Ma egyébiránt Nihon-Tsutsumi Rendőrállomásnak nevezik az épületet (日本堤交番), és az útóbbi évtizedekben jelentősen sikerült visszaszoritani a bűnözést: közelmúlti statisztikák szerint a bűncselekmények száma nem kiemelkedően magas, bár bolti illetve bicaj-lopás valamint garázdaság továbbra is jelen van.
Telefonfülke a hi-tech Tōkyōban - a telefonok erre nem túlzottan okosak. Az, hogy van nyilvános telefonfülke, önmagában elég anakronisztikus, de hogy használják is, az még inkább elcsodálkozásra készteti a modern embereket. Beleértve engem is...

Manapság a közbiztonság problémái helyett inkább az lett a legnagyobb gond, hogy ezek az egykori, balhés napszámosok megöregedetek, és hát öreg korukra sem gazdagodtak meg, ergo jelenleg ezen elidősödött nincstelenek eltartása (高齢者福祉) állitja kihivások elé a környékbeli kerületeket. Már amennyiben foglalkoznak velük egyáltalán. 
A mai napig számos régimódi, könnyen igénybe vehető szállás (簡易宿所) található az egykori San'ya területén, hiszen manapság sok napszámosként dolgozó él erre.
Egyébként az egykori népszállókat Japán-szerte doyának (ドヤ / 宿) nevezték, a doyagai (ドヤ街) pedig a nagyobb területi egységet jelenti, melyet ezeket az olcsó szállásokat összefoglalja, vagyis egyfajta nyomornegyed. Három ismert doyagai volt Japánban: a Kotobukicho Yokohamában (横浜の寿町), az Airinchiku (あいりん地区) Ōsakában, valamint a jelen tárgyalt San'ya itt Tōkyōban.
Bár ami fontos különbség más nagyvárosok nyomornegyedeitől, avagy a slumtól, hogy amig utóbbi általánosságban véve kizárólag a társadalom mélyszegénységben élő régeteinek életterét jelenti, addig Japánban a doyagai utcábaniban nem pusztán a legrosszabb sorsúak, de a társadalomi középosztály (中流階級) lakásai is éppúgy megtalálhatóak voltak. Igy talán a nyomornyed kifejezés nem is a leghelytállóbb az egykor Taitō-kerület, Asakusa, San'ya 1-4 chome (台東区浅草山谷1~4丁目) álló területre nézve, bár kétség kivül a város egyik legszegényebb lakóövezete volt - és az is maradt a mai napig.

És hogy milyen most? Az átlag Tōkyōhoz képest kétség kivül eléggé elmaradott. Minowa állomásnál szálltam le, és innen gyalogoltam el Namidabashihoz (a könnyek hidjához - utolva a közeli Kozukappara vesztőhelyére), s úgy tűnik az idő nem sokat haladt erre: korántsem túl szivmelengető hely, de "veszélynek" vagy valós értelemben vett nyomornak semmi nyoma. 
Ósdi, roskadozó épületekből azonbam kb. 10 perc séta alatt is jó párat láttam, illetve a bejegyzést tarkitó fotók talán kellően plasztikus képek képesek festeni arról, hogy hogyan kell ma elképzelni a poszt-San'ya életérzést: begyepesedett éltes szeszegerek csevegnek Strong Zeróval a kézben délben a kisbolt előtt, kis krimók olcsó piával, guberáló csövesek, járókerettel tipegő nénikék, bordélyházak és mindezek közt sétálgató külföldi hátizsákos turisták eklektikus elegye.
A 2002-es foci VB-től kezdődően kezdték el ugyanis a külföldiek felfedezni az itt található olcsó szállásokat,  sőt, én is megszálltam anno egy itt található rémolcsó hostelben.
Burakumin tacskó

Érdekes pikantéria, ahogy Japán legmagasabb épitménye a főváros talán legszegényebb lakóövezetei felé tornyosul. Közeleg az olimpia, bár nem űgy tűnik mintha bármi erőfeszitést is tennének a környék ósdi épületeinek kipucolására. Vannak olyan városrészek, amiket nyilván érdemes meghagyni olyannak, amilyenek történelmi értékük avagy gazdag kultúrájuk miatt, mindazonáltal annyi bizonnyal kijelenthető, hogy a néhai San'ya területe nem túl sok pozitiv emléket őriz.   


Végezetül pedig itt a San'ya blues:



Kapcsolódó bejegyzések:

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol.1 - Masakado átka - a főt vesztett szellem átka a mai napig kísért

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 2 - Kozukappara, az Edó-kor nagy vesztőhelye

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 3 - Jōkanji, a ribanctemető

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 4.- Suzugamori vesztőhelye

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 5. - Denma-chō börtöne

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 6 - Gyilkosságok a Tōkyō-ekinél

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 7 - Hitachi repülőgépgyár áramellátó állomása

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 8 - A 731-es alakulat nyomában. A legsötétebb sötét Tōkyōs epizód!

Konfuciánus gengszterek - a yakuza története

Urbex-sorozat

I ♥ 侬

0
0



Shàng​hǎi​, az egyik kedvenc városom, írtam volt 2011 augusztus havában.

Kibaszott kozmopolita dolognak éreztem akkoriban hogy ilyeneket írhatok, mi több azt a látszatot próbáltam kelteni, mintha már minden szegét ismerném a városnak, pedig hát fingom sem volt róla. 
Aztán ott éltem három évig, igaz jobbára egyetemistaként de végső soron sok szempontból tüzetesebben sikerült megismerni a várost, s hogy kedvencemmé vált-e, az egy fogas kérdés. 
Shàng​hǎi​ és az egyén viszonya afféle BDSM dominacia-alávetett kapcsolat analógiájára épül, Shàng​hǎi​ üt, korbácsol, ami nekünk fáj, ámde élvezzük is, valljuk be.

Shàng​hǎi​ egy korbács. 

Édes korbács

Amit imádunk gyűlölni. Mint valamennyi nagyváros esetében, itt is vannak pozitív és negatív dolgok, nem is lenne érdemes végletekben beszélni róla, legalább annyit ad, mint amennyit elvesz. 
Egyetemre menned Kinában nem kell félned jó lesz. Na de hogy ne csak rébuszokba hajlóan beszéljek, életre szóló tapasztalat volt, bár a mesterképzés szopórollerén egyre inkább a város utálatába száguldottam, és eszembe sem jutott maradni, miután kiszabadultam a 交大 karmai közül, csak Japánban kerestem munkát. 

Egy biztos, ha három évvel ezelőtt még egy napot Shàng​hǎiban vesztegelek, tuti felkötöm magam a Panyulu vadrezervátumában

Tōkyō, hard reset. Ahogy ideköltöztem, igyekeztem minden formában kerülni Kinát, a kinaiakat, a kinai kaját, a kinai nyelvet, mint akinek soha semmi köze nem volt ehhez az országhoz...Hasztalan, hisz Kina megbillogoz mindenkit aki valaha élt ott, és egy idő után hiányozni fog az az abszurd, határok nélküli szabadságérzet, amit talán csak ott lehet megtapasztalni. 
Szabadságérzet Kinában? Elhiszem, hogy ez nettó faszságnak hangzik, hiszen juj komcsi ország mégilyet, ezt vélhetőleg főleg az tudja átérezni, aki valaha élt ott. Kinában élni a legnagyszerűbb dolog éppen a legeslegfrusztrálóbb is egyben: mindent lehet, semmi sem lehetetlen, semmi sincs szabályokhoz kötve, ezért soha semmi nem fog szabályok szerint történni de ha ezt nem várjuk el, saját szerencsénk kovácsai lehetünk. Mint valamennyi kinai. 
A leghasznosabb dolog talán, amint a shàng​hǎi​aktól megtanultam, hogy az előrehaladás egyetlen járható útja az, hogy minden körülmények között érvényesiteni tudjuk a saját akaratunk. 

Akkor is, ha ehhez át kell harapnom a torkod

弱肉強食 - gyöngének húsa az erősnek étke. Japán mondás bár, Kinában nagyjából minden ezen vezérelv szerint működik, tényleg csak rajtad múlik hogy eszel-e vagy esznek. 
Szóval három év után, elkezdett égni az bizonyos belénk égett billog, Kayokóban is meg bennem is, aztán március környékén elkezdtünk repjegyet vadászni, már csak drága és baszott drága kategóriák voltak a közelgő japán Golden Week előtt, ezért maradtunk a sima drága szintem, annak pedig volt annyi hátulütője, hogy már hajnalban landolt a gépünk Pudongon. 
Ahogy megérkeztünk, a reptérre - hol már egyébiránt a seggünkről is ujjlenyomatot vesznek - a biztonsági ellenőrök szentimentálisan termelik ki az endoplazmát megfelelő hanghatások közepette, mély szippantás a natsukashii pm 2,5-ből, ó babám, ez Shàng​hǎi​újratöltve!
Taxiba be, Bundon ki, életemben először sikerült hajnalban, az arany órákban kimenni a Bundra, de legalább sikerült pár reggeli fotót késziteni. Aztán séta a Huaihaizhonglun vissza az egyetem felé, Xinhualu, óh Panylu, Wagas, Cityshop, majd maga a Jiaoda kampusza. A Lianxinglou (volt koleszunk) korrupció szőtte falai tovább rohadtak, kerestük kedvenc baoanjainkat, a gnómot, a szófosót és a seggfejt, ám ők már nem voltak sehol. 
Taxi, irány a Pullmann a Tianzifang mellet, hát nem egy Ritz de azért nem volt rá panasz, a személyzet kifejezetten pozitiv csalódás volt. Igen, a Tianzifang turistás meg lófasz de nekem mindig is az egyik kedvenc helyem volt. 
Shàng​hǎi​, mint Kina egésze folyamatosan, furtonfurt változik. Ha egy évet kihagysz, mire visszajössz minden a feje tetejére áll. Ha pedig három évet, még annál is inkább. 

Mi az, ami szembetűnő változásként éltünk meg?


1. Kinában megszűnt a készpénz. Nem vicc: Wechat Pay, Alipay megy mindenhol, több olyan étteremben voltunk a pár nap alatt, ahol szólunk a pincérnek, hogy fizetnénk, jön oda hogy scannelje le a telónkat, mondjuk bocsi készpénzzel fizetnénk, mire vágja a pofákat, hogy asztalnál csak app-en keresztül lehet, ilyen magunkfajta őskövületek húzzanak a pénztárhoz...

2. Didi Dache(嘀嘀打車) - a kinai Uber taxihivó alakalmazás olyan elterjedt lett, hogy egyik itt élő barátunk se használ már hagyományos taxit, csak a Didi, ami ráadásul még olcsóbb is. Rendesen kezdtük valami kihalt laowaiszaurusznak képzelni magunkat, kik marhára lemaradtak a korral. 

3. Illemtudó kinaiak(!): egymásnak dolgokat megköszönő, előzékeny kinaiak -  a saját szememmel láttam. Én egy posztapokaliptikus Shàng​hǎi​ból jöttem el, ahol már arra is összesküvés-elméleteket szőttem, ha egy shàng​hǎi​-i rámmosolygott: Kinában a kamat-nélküli kedvesség fogalma ugyanis nem létezik, most meg már-már szobahőmérséktelen kedves kinaiak tömkelegét - igaz, nem tömkelegét, de több mint egyet - láttam. 

4. Persze rengeteg hely, ahova korábban jártunk már rég bezárt, köztük kedvenc underground klubunk, a Shelter, a Yongkanglu kocsmautcája is a múltté, a menő laowaiok már a Jululu 158 labirintusába járnak. 

De szerencsére van, ami nem változik

1. A jó öreg Mos Eisley bár hangulat a városban, steampunkos robogók ádáz küzkelme az aszfaltpokolban
2. A kinaiak mégiscsak kinaiak: rendelsz valamit egy étteremben, aztán majd kapsz valamit, összefüggés pusztán vakszerencse függvénye, városnéző taxisok, utcai kiabálások és veszekedések, és azok a világmindenséget kifejző emberi orcák, oh, hány SD-kártyát füstöltem ki, nem győztem gyönyörködni e vad, nyers emberi érzelemkben:
3. Helyenként bűz, bűzorkán az utcákon: a nappali és esti bűzök is olyan nosztalgikusak voltak, az esti Fuminlun sétálni, áh, emlékszem erre a szagra
4.  A "city érzete" - az esti Shàng​hǎi​ban suhanva a toronyházak fényáradatában, valahogy Tōkyōban sokkal kevésbé van olyan érzetem, hogy "A városban" vagyok, itt sokkal kevesebb felhőkarcoló van, max Marunouchi meg Roppongi környékén, mig Shàng​hǎi​ban tényleg mindenhol felhőlékelők ágaskodnak, időközben meg Barad-dûr is elkészült a Lujiazui skylineban - ahhoz képest a Sörnyitó is szobainas a maga 474 méterével -  ergo valóban massziv urbanisztikai Gargantua. 
5. A régi helyek, ahova diák koromban a vesémet is el kellett adnom, hogy itt lézengjek: Dr. Wine, Dr. Beer, Flair a Ritzben, na jó utóbbiban diák koromban sem jártam...Régi kedvenc éttermek: Waipojia, Xibei, Simply Thai, az ordas Bar Rouge, minden Xujiahuiban lakó külföldi Mekkája, a Cityshop (sokkoló hirként kell közölnöm, hogy nincs többé dinnyelé a Cityshopban, legalábbis a Xinhua úton lévőben).
6. Az esti Lujiazui skyline látványa: ezt sosem lehet megunni, bármennyiszer is látja az ember, s főleg a rengeteg élmény ami e városhoz köt minket, különös érzelmi köntöst fon köré.  
7. A barátok, akik itt vannak: sajnos csak nagyon kevés barátunkra tudtunk időt szakitani, egyszerűen mert effektive csak egy hosszú hétvégre ugrottunk át, ám mindig jó érzés tudni, hogy vannak itt barátaink, akikkel dumálhatunk egy jót. 
Mielőtt visszaindultunk volna, még tettünk egy sétát Laoximen lilongjaiban, ugyanis úgy hirlik ezt is eldózerolják akárcsak a Dongtailút (majd irók róla külön egy posztot), ettünk a Waipojiában, szereztünk némi teát - amióta Japánban élek, kvázi teljesen elfelejtettem, milyen jó is a kinai tea - hoztunk is bőven, mintegy újra felfedeztük. 
Ergo jó volt visszajönni na. Olyannyira hogy jövök majd megint, ahogy időm, azaz időnk engedi, hisz rajtunk van a billog, mi jönni kötelez. 
Shàng​hǎi​ billoga. 


Kapcsolódó bejegyzések: 

Shàng​hǎi​ - minden, a várossal kapcsolatos korábbi bejegyzésem 

Utazás - minden utazással kapcsolatos bejegyzés

Laoximen: egy lilong utolsó pillanatai

0
0

A Laoximen (老西门), vagy a Régi Nyugati Kapu szomszédsága egykori Shàng​hǎi​t ölelő városfalon már közel 500 éves történelemmel, mi több számos szép shikumen (石库门) város egyik hagyományos épitészeti stilusát képviselő épülettel rendelkezik, de ez sem fogja megakadályozni abban, hogy nemsokára a szomszédos területek sorsára jusson és eldózerolják a bús picsába. Legutóbbi shàng​hǎi​ utunk során ezért el is sétáltunk a szomszédságba, hogy készithessünk pár koremléket e városrész sajátos hangulatáról, mely a jövőben már egyre kevésbé fogja jellemezni Kelet Párizsát, vagy talán semennyire.


A Laoximent magába foglaló terület mintegy két négyzetkilométert ölel át, jóllehet ennek mintegy kb. fele ami ténylegesen kivül esett bárminő felújitáson. Az elpuszitandó terület hozzávetőlegesen 111,000 négyzetmétert érint, ami bár nem tűnik olyan veszettül soknak, rengeteg pótolhatatlan kincset rejt. Az egykori városfalt övező terület a XVI. századtól kezdve lakott volt ugyan, főleg a XX. század elejétől nőtt meg az itt élő lakosság, miután a külföldi jelenlét következtében felélénkülő kereskedelem Kina számos térségéből mágnesként vonzotta a népességet, Laoximen pedig egy közlekedéssi központtá avanzsálódott, mely körül élénk lakóközösségek épültek ki.
Számos jelenleg itt álló épület története igazából 1912-re nyúlik vissza, mikor is a korabeli városfal elbontásra került. Kevés ilyen hely maradt Shàng​hǎi​ban, ahol ilyen régi lakóépületek vannak, azaz hogy pont Laoximen az egyike, mely egészen idáig túlélte a történelem viharait, majd az ingatlanügyeleket, egészen idáig. Főleg lakóépületek alkotják az épületek többségét funkciójukat illetően, ámde vannak itt iskolák, boltok, műhelyek, etc.
A város kulturális örökségének magvát jelentő lilong (里弄) szomszédságok (utóbbiról bővebben itt olvashatsz) nem pusztán lélek nélküli dobozházak, ellenben igencsak szoros köteléket alkotó, komplex mikroközösségek. Azáltal, hogy ezeket a régi lilongokat eldózerolják, majd azok lakóit szépen kiköltöztetik a Mordorban (Pudong, Jiading, Fengxiang, Songjiang, etc. egyéb külvárosi kerületekbe) felhúzott új panellakásokba a kormány városújitási programja kapcsán, nem pusztán ezek a klasszikus shàng​hǎi​ épületeket, de a város tradicionáis közösségei illetve együttélési formája is atomjaira hullik.  Erre mondja azt a kinai, hogy mei banfa, azaz nincs mit tenni. 
E nagy múlttal rendelkező lilongok elpusztitása Shàng​hǎi​ban persze korántsem újdonkeletű dolog, mi több már régóta zajló folyamat, mivel viszont egyre kevesebb ilyen régi városrész éli túl a modern várostervezés kissé kaotikus huszárvágásait. A helyzet ugyanis az, hogy a várostervezés Shàng​hǎi​ban meglehetősen decentralizált keretek között zajlik, azaz az egyes kerületek saját várostervezési döntésjoggal birnak a kezelésükben lévő területeket illetően. Miközben a kinai gazdaság rohamos ütemben fejlődött, e helyi kerületek kormányhivatalnokaiból szép lassan de facto ingatlanbrókerek lettek, akik vadkapitalista keretek között sajátitottak ki egész városrészeket, efféle szomszédságokat, amelyeket a legtöbb (kenő)pénzt felajánló ingatlanfejlesztő cégeknek engedtek át. A shàng​hǎi​ várostervezési hivatal gyakorlatilag semmilyen kényszeritő erővel nem rendelkezik, ezért pedig nincs is központositt várostervezés a metropoliszban. 
A helyi önkormányzatok által irt forgatókönyv rendre ugyanaz: a lilong lakói kapnak egy határozatot - miszerint a házuk területe mostantól feljesztés alá vett közterületté vált - kompenzáció gyanát pedig egy új lakást valahol kint a semmi közepén. Ez olyan szinten elterjedt gyakorlattá vált, hogy 2013-ra a helyi önkormányzatok nem pusztán Shàng​hǎi​, de Kina szerte bevételük egyharmadát ilyen ingatlaneladásokból szerezték.  
A Kinai Kommunista Párt top vezetősége pedig nem pusztán tud ezen az egész országot átszelő ingatanügyeletek mibenlétéről, hanem még támogatja is azokat: mivelhogy országosan a helyi önkormányzatok teljes adóbevételének kb. 70%-a közvetlen a központi kormányzathoz kerül, az önkormányzatok bevélelének egyszerűen kulcsfontosságú részét képzik az ingatlaneladások, e nélkül képtelenek lennének fenntartani magukat.


Rob Scmitz: Street of Eternal Happiness nevű művében, Shàng​hǎi​ egyik régi utcájának (Changlelu) lakóinak a történetén keresztül Shàng​hǎi​ illetve Kina nagyszerű társadalomrajzát kapjuk, és egy a könyv egyik fejezétében egy ilyen tipikus ingatlanügylet áldozatának esett család sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen gazember, sokszor egyenesen maffia módszerekkel él az önkormányzat, ha mondjuk olyan idős lakókat kell kipenderiteni, akik nem akaródznak a város egyik központi körzetében lévő otthonukból - és magából a közösségből hol egy életet leéltek - távoli, ismeretlen külvárosi kerületekben felhúzott panellakásokba költözni.
Megéri eltörölni mindenezen értékes kulturális hagyatékot egy újabb bevásárlócentrum kedvéért? A sztori azért nem pusztán ilyen egyszerű. Azt azért hozzá kell ugyanis tenni, hogy jóllehet sok esetben valóban erőszakos módon költöztetik ki a régi lakókat hogy elbonthassák a régi szomszédságot és azok ósdi épületeit - hogy aztán felhőkarcoló irodaépületeket vagy éppen modern apatmanokat épithessenek a helyükre - ezen hagyományos városrészek épületeinek nagy része valóban nagyon ramaty, romos avagy esetenként egyenesen életveszélyes állapotban vannak, ahonnan legalább annyi lakó szeretne azon bizonyos új épitésű panellakásokba költözni, ott a messzi külvárosi területeken, mint amennyi maradni szeretne.
E lilongok egyszerűen túl központi, értékes helyen belül vannak Shàng​hǎi​ban, s e szomsédszágok képtelenek visszatükrözni azt a hatalmas fejlődést, amin Kina, és maga Shàng​hǎi​ keresztül megy. Ergo halálra vannak itélve a gyönyörű és értékes történelmi emlékekkel, és megannyi generáción átivelő emberek múltjával, kik valaha itt éltek.
Az örökségvédelem fogalmáról azért Kinában is hallottak már: a történelmi jelentősséggel biró objektumok Shàng​hǎi​ban számos esetben műemlékvédelem alá kerülnek, 1989 óta számos 1840 és 1949 között épült objektum kapott ilyen védelmet, a lilongok többsége bár a Laoximen sorsának mintájára valahogy kifelejtődik ezen töreksévekből, mindazonáltal pozitiv példa is akad, par example a Xintiandi vagy éppen a Tianzifang esete, mi utóbbikat a 2000-es évektől kezdte felkarolni a város, és ragyogóan szemléltetik, hogy bizony egyensúlyt is lehet találni a fejlesztésben és a konzerválásban. Kérdés, hogy a Laoximen, és számos egyéb hasonló régi városrész esetében miért nem lehetett.
Macskakrónikák
Kutya Kinában
Persze hogy én is, mint sokan mások siránkozom, hogy nem lesz alkalmunk a jövőben hasonló shàng​hǎi​ szomszédságokban sétafikálunk, és hát szomorú hangulatban fotóztam Laoximen utcáin sétálva, de legalább még láthattam egyszer élőben mindezt, hisz lassan ez is múlt része lesz. 

Kapcsolódó bejegyzések:

A shanghai urbanizáció története - A lilongokról bővebben 

Urbex - egy lilong pusztulása képekben 

Urbex - még lilong halál

Urbex - Kangdilu

Urbex - Qing-dinasztiabeli diplomaták épületébe való besurranás 

Urbex: Urbánus kalandok egy Kangxi-császár korabeli épületben

Életképek: korábbi fotóim a környékről 

Dongtailu - egy már korábban elpusztitott városrész

Japán kocsmológia vol. 4. - Whisky-szószedet japánul

0
0

麦芽(ばくが) : maláta

製麦(せいばく) vagy モルティング : malátázás

浸麦 (ひたむぎ) : (elő)áztatás

発芽 (はつが) vagy スプラウト : csirázatás

乾燥 (かんそう) : száritani

泥炭(でいたん) vagy ピート : tőzeg

燻煙 (くんえん) : füstölni


発酵 (はっこう) : cefrézés, erjesztés

醸造 (じょうぞう) : lepárlás

醸造所 (じょうぞうじょ) : lepárló

芳醇 (ほうじゅん) : érlel, megérlel

樽熟成 (たるじゅくせい) : hordós érlelés

樫樽 (かしたる) vagy オーク樽 : tölgyfahordó

バーボンウイスキーの樽 : bourbon whiskey hordó

シェリー樽 : sherry hordó

モルトウイスキー : maláta whisky

ブレンドスコッチウィスキー : kevert whisky


Kapcsolódó bejegyzések:

Japán kocsmológia vol. 1 - Omoide Yokochō, Shinjuku izakaya-labirintusa

Japán kocsmológia vol. 2 - Nonbei Yokochō, a pityókások sikátora

Japán kocsmológia vol. 3 - Sültcsirke apoteózis atsukanon suhanva

Kinai szesz-szódet - borfajták kinaiul, etc.

Mivanmivanmivan– milyen beszólások előznek meg egy verekedést Kínában?

Verbális védekezési technikák a kínai krimókban– önvédelmi csapszék-szókészlet

Baijiu-centrikus elukubráció– kínai pálesz s passzió

Még több kínai kocsmológia
Viewing all 255 articles
Browse latest View live